A kritika nyomokban spoilereket tartalmaz!

Alapvető az a kibékíthetetlen ellentét már az 1940-es rajzfilmfeldolgozás és a kisregény között is, hogy lényegében változtatták meg Pinokkió karakterét. Carlo Collodi szövegében a fafiú szemtelen és haszontalan, emiatt kényszerül megtanulni a tisztelet, az őszinteség, a bátorság és a hűség fontosságát. Nem beszélve arról, hogy oktondisága és pökhendisége folytán leégeti saját lábait, gyilkosok kezére jut vagy épp felakasztják, minek következtében becsülni kezdi apját és a jószándékú figyelmeztetéseket. (Ebből a szempontból Matteo Garrone néhány évvel ezelőtti feldolgozása kifejezetten lojális és ily' módon üdítő volt.)

Ezzel szemben a több mint 80 éve megjelent rajzfilm Pinokkiót már egy eleve elkötelezett és jóhiszemű, ám naiv és kíváncsi figuraként alkotta meg, aki kevésbé radikális úton ismeri meg a jó és a rossz közötti különbséget. Ha eltekintünk a ténytől, miképp fosztotta meg a Disney az elrettentő sötétségtől Collodi történetét és tette gyerekkompatibilissé a sztorit, akár merésznek is titulálhatjuk ezt a fajta újragondolást. Így míg lehet azon vitatkozni, hogy az eredeti mű vagy a megszelidített mese-e a jobb, mindenképp figyelembe kell venni a köztük lévő különbségeket.

Ugyanez már nem mondható el az idei verzióról. Zemeckis már bizonyított a fiatalabb korosztálynak (is) szánt animációs filmek terén (pl. Polar Expressz, Karácsonyi ének), ezért nem volt meglepő, hogy ő ült a rendezői székbe, viszont ennél merészebb vállalásra számítottam. Vissza lehetett volna hozni a sötétebb tónust, vagy épp másfajta kalandokba keverni Pinokkiót, de ennek a feldolgozásnak egyetlen célja volt: a megváltozott nézői szokásokhoz, a modern képi világhoz igazítani a történetet, hogy a jövő generációját a rajzfilmmel szemben újra lekösse a bábu tanulságos esete. A legújabb, valódi színészek és animáció keverékéből álló adaptáció tisztes iparos munka, ami szinte hajszálra megegyezik a korábbi, rajzfilmes verzióval, leszámítva pár Disney-mese referenciát, vagy kínos belső poént (mint mikor Pinokkió művészneveként felmerül a Chris Pine opció). Eklektikus egyvelege a számítógép által generált képeknek - Pinokkió valóban, annak rendje és módja szerint egy festett fabábura hajaz, míg a többi fikciós szereplő inkább a realizmus felé tendál - és az élőszereplős filmeknek, számomra emiatt az egységes színkompozíciók, a kidolgozott hátterek és díszletek ellenére is szétesik a vizualitása.

Tom Hanks lelkes Gepetto, rövid játékideje alatt ő is inkább a nyugalomba vonult, családcentrikus mester képét festi le, mintsem a nincstelen, életszerűen esendő és mogorva öreget. Cynthia Erivo tündérét egy jelenetet leszámítva kiiktatták, mégis az jellemzi, mint ami az egész filmet általában: jellegtelen. Minden színész és szinkronhang elvégzi a feladatát, minden esemény tételesen le van vezetve, ahogy a nagy könyvben meg van írva, de unalmas és ötlettelen másolata az 1940-es rajzfilmnek. A dalok kapcsán történt némi változtatás, és kisebb ok-okozati összefüggéseket átrendeztek, ami lényegében nem adott sem a mese sodrásához, sem Pinokkió jelleméhez vagy megpróbáltatásihoz semmi pluszt.

Egyedül a befejezésen csavartak egyet: ahelyett, hogy a fabábu kiérdemelte volna, hogy igazi kisfiúvá váljon, Gepetto világosodott meg, hogy olyan gyermekre vágyott, aki Pinokkió soha nem lehet, és nem vette észre, hogy mindene megvan, amire szüksége van. Így végső soron a mese fókusza arra helyeződött, hogy Pinokkió az öt körülvevők és saját hiszékenységének szánnivaló áldozata. Eszerint a gyermek a szülői nyomás hatására próbál meg ember felett teljesíteni, aminek természetellenessége determinálja a bukást, vagyis a felnőtteknek kell belátni az irreális elvárásaikat, és szeretni a gyereket úgy, ahogy van. Ez persze szép és abszolút a 21. századi elfogadás jegyében született üzenet, noha Pinokkió igencsak mintagyereknek számít. Collodi borongós felnövéstörténetében a gőgös és engedetlen Pinokkiónak általános emberi erényeket kellett elsajátítania ahhoz, hogy humánus legyen, képes legyen megfelelő társas kapcsolatok kialakítására és integrálódni tudjon a társadalomba.  Zemeckis adaptációjának mondanivalója valamelyest leveszi a szülők válláról a nevelés terhét, hát hiszen olyan ez a gyerek, amilyen, és én úgy szeretem, ahogy van, de nyilvánvaló, hogy nem minden gyerek legnagyobb csínye az, hogy híres akar lenni.

Mindezek ellenére a Pinokkió nem rossz, csak felesleges utánzása a korábbi rajzfilmnek. Zemeckis filmje azok számára lesz igazán élvezhető, akik nem ismerik a fafiú történetét, bár mégis bíztatnék mindenkit arra, hogy ne a tündémesévé lúgozott verziót ismerje kizárólag.