Pókember: Hazatérés - Kritika

|

Pókember! Pókember! Mindent tud, amit egy póknak kell! - szól a közismert nóta és úgy tűnik ez igaz a legújabb pókkalandra is.

Ha 15 év alatt egy karaktert harmadjára festenek fel a vászonra ott általában bajok vannak, függetlenül attól, hogy ki szerint múlt az alkotókon és ki szerint a stúdió pénzemberein. Ahhoz, hogy egy olyan közkedvelt és barátságos hős, mint Pókember minél szélesebb tömegeknek feleljen meg - ahogy a titulusa is mutatja - ahoz szükséges az összhang alkotó és gyártó között. A sokszor, sokat (és okkal kritizált) Sony ezt végül belátta, és ajtót mutattak Andrew Garfieldnak, valamint Marc Webb rendezőnek (sokan telesírjuk még emiatt ma is a párnánkat éjjelente, mivel nem rajtuk múlt), hogy egy új, és minden eddiginél fiatalabb Hálószövőt mutassanak be a nagyközönségnek és ezzel feltegyék a koronát, régóta csillogó ékszerükre, a Marvel Filmes Univerzumára. Kijelenthetem: sikerült!

Hirdetés

Mielőtt azonban a levegőbe ugornál, Kedves Olvasó, azt is le kell szögeznem, hogy most sem hibátlanul, vagy végtelenül eredeti módon, viszont mégis üdítően hat nem csak a nyári melegben, hanem az egymás hegyére-hátra lépő szuperhősfilmek között is, különösen pont a Marvelnél. Mert nem lehet nem észrevenni azt a fajta önreflexiót a stúdió részéről, amin a film egész koncepciója nyugszik: ahogy a Marvel univerzumépítése alól unos-untalan képtelen kivonni magát, legyen az akár néző, akár hollywoodi stúdiómogul, úgy Pókember karaktere és az ő kis mikroközössége sem képes nem tudomást venni a szuperhősök létezéséről és a Bosszúállókról. Persze eddig is voltak előre és visszautalások a a különböző kalandokra, itt azonban mint a történet, mind a karakterek erre építenek és ennek központi figurája pont az univerzumot bebikázó Tony Stark figurája.

Nem, nem! Vasember nem lopja el a rivaldafényt a főhősről, egyszerűen csak érezhető, hogy az ő cselekedetei, a személye határozza meg a film hősének és antagonistájának is a jellemét, ebből adódóan egymáshoz való viszonyukat is, de csak akkor köszön be, amikor azt a sztori tényleg megköveteli. Adrien Toomes például végre nem az az őrjöngő, a világot elpusztítani akaró őrült, hanem csak a saját boldogulását biztosítani próbáló gazfickó, aki nem szívleli, ha keresztbe tesznek neki, ezért végszükség esetén mégis hajlandó bemocskolni a kezét, de azt is csak a saját elvei mentén. Michael Keaton pedig élvezettel tölti ki a szerepét - még ha a korábbi Pókember-filmek kliséiből is jut neki egy apró szelet - és végre egy izgalmas és maradandó ellenlábast prezentál, aki - megmerem kockáztatni - talán még Lokit is lekörözi.

És ott van persze Tom Holland, akinek pont a fiatalsága hozza azt a bizonyos frissességet magával. Ő az, akit nem vesz komolyan sem Tony, sem pedig Happy, mert még csak egy éretlen kölyök (ez az, amiből eddig keveset kaptunk), viszont ambíciói, a bennük megtalált apapótlék pont arra ösztönzi, hogy jobb legyen jelenlegi énjénél. Az ő Peter Parkere minden eddiginél ifjabb interpretációja a karakternek, így elkerülhetetlen lesz elődeivel az összehasonlítás, de a fiatalok - vagy akik voltak egyszer fiatalok - biztosan ráismernek esetlenségére, bizonyítási kényszerére, felelőtlenségére. Igen, felelőtlenségére, mert akármennyire is fogadkozott a Marvel, hogy ez nem eredetsztori, bizony hogy az, csak ezúttal elhagyták Ben bácsi kényszerű halálát és híressé vált szózatát, ugyanakkor pont erre a "Nagy hatalom, nagy felelősséggel jár." szózatra építették a filmet. Ugyan ez korábban is a karakterfejlődésének a része volt, de ezt általában a Pókemberré válással kötötte egybe mind Raimi, mind pedig Webb, ahogy a középiskolai létet is. Míg előbbi csak egy szükségszerű elemnek használta, utóbbi már főhőse kitaszítottságának leképezésére használta, ellenben Jon Watts (Rendőrautó) és forgatókönyvírói ismerős, mégis újszerű díszletként használják a középiskolai létet, szerelemmel (ebből most kevesebb van), bromance-szel (ebből viszont több), bullyinggal, érvényesüléssel.

Ezek mind olyan témák, amelyekkel a néhai John Hughes (Reszkessetek, betörők!, Meglógtam a Ferrarival) is előszeretettel foglalkozott, így érthető, hogy miért előtte próbáltak tisztelegni az alkotók. Ha például a Pókemberes jeleneteket kivennék, akkor is egy működőképes, oldschool tinikomédiát kapnánk. Figurái pedig felskiccelt típusfigurák ugyan, mégis szórakoztatóak. Zendaya Michelle-jének minden egyes megnyilvánulása arany és Marisa Tomei szexi May nénijéből (erre a film nem egyszer rá is játszik) is elviseltünk volna többet. Ellenben Flash Thompson újraértelmezése - noha értem, hogy a manapság divatos, verbális bullyingra, nem pedig a fizikálisra kívántak reflektálni - személy szerint nem nyerte el a tetszésemet, annak ellenére sem, hogy működött. Ahogy az sem, hogy a könnyedség kicsit a mélység kárára ment: Peter Parker hős létét alapvetően a kegyetlen bűntudat motiválja, és noha ebből is kapunk morzsákat, amikor egy ilyen jelenetre kerülne a sor, mintha érezhető lenne Kevin Feige producer parancsa, miszerint: "Pókember ne legyen túl komoly! Most még ne! Szórakoztasson!"

És ezt meg is teszi, még ha pont akkor a legélvezhetőbb, amikor nem látványos, vagy annak szánt összecsapások zajlanak a vásznon. Még mindig egyértelmű, hogy Raimi akciószekvenciái felülmúlhatatlanok, és ugyan Webb a második alkalommal már nagyobb svunggal rendezte ezeket, Watts ebben még érezhetően tapasztalatlan,de elődei előtt azért a hajós jelenetben sikerül tisztelegnie. Sőt! Az élelmesebbek akár egy Michael Keaton első Batmanje felé tett utalást is kiszúrhatnak. Ellenben elődei vizuálisan mégis árasztottak magukból egy sajátos hangulatot, itt viszont be kellett simulni a Marvel sematikusságába, és ezt még sokszor megfejelik szemfájdítóan rossz CGI Pókemberekkel, ami látványosan elüt a vászon realitásától.

A Pókember: Hazatérés mindezek ellenére is a legegységesebb pók mozi Raimi első interpretációja óta. Véletlenül sem a 2, ami ugyan jobb elődjénél, annak központi kérdését (a szuperhőslét összeegyeztetése a magánélettel) elfelejti megválaszolni, Webb mozijain pedig erősen nyomot hagyott a stúdiókényszer, és amint a bevezetőben is írtam, szükséges az összhang a felhőtlen szórakozáshoz, még ha az örökkévalóságot nem is feltétlenül biztosítja. A Marvel tehát most sem találta fel a spanyol viaszt, de nem is ezért szeretjük, hanem ahogy a jól ismert alapanyagokat képes sajátos fűszerezéssel megbolondítani. Azt nem merném kijelenteni, hogy az eddigi legjobb pókmozi, de annyit igen, hogy könnyedén behálóz!

Pókember: Hazatérés

Kinek Ajánljuk
  • Akik már hiányoltak egy könnyed, laza beszólogatós Pókembert!
  • Akik már nagyon vártak egy emlékezetes Marvel-gonoszra!
  • Akik szerették a 80'-as évek könnyed vígjátékait!
Kinek Nem
  • Akik már unják a Marvelt!
  • Akik szerint Pókember ne legyen ennyire gyerekes!
  • Akik egy jobban sikerült kikapcsolódásnál többre vágynak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.