Van az a híres kép, amin egy pók meglátja magát a tükörben, és megijed saját maga rettenetes látványától. Az anyatermészet nem volt kegyes a nyolclábúakhoz, ami a kinézetet illeti, ez pedig sok embertársunknál arachnofóbiát, azaz pókiszonyt eredményezett.
Ha pedig létezik ilyen fóbia, akkor arra mindig lehet horrorfilmet alapozni.
Az 1990-es Arachnophobia - Pókiszony mai napig azon kevés horrorfilmek egyike a gyerekkoromból, amelytől kiráz a hideg, minden felnőtt szemmel szembetűnő gagyisága ellenére. Számomra egészen érthetetlen, hogy hasonló koncepciójú pókos horrorfilmeket miért nem kaptunk azóta sem - bezzeg a kaidzsu méretű óriáspókoktól hemzseg a ZS-filmes tábor, de azokból a méretük miatt is kiveszik az, ami ezeket az "apró" nyolclábúakat félelmetessé teszi. Szerencsére a francia Sébastien Vanicek írótársával (Florent Bernard) észrevette ezt az évtizedek óta tátongó piaci rést, hogy összehozzák az egyik legjobb pókos horrorfilmet.
Kaleb (Théo Christine) a családi perpatvarok elől az egzotikus állatok világába menekül, melyek számára egy egész szobát tart fent. Legújabb zsákmánya egy különösen veszélyes pókfajta a sivatagból, mely nagy figyelmet igényelne - ám Kaleb elköveti azt a hibát, hogy egy lyukas cipődobozba bújtatja, mielőtt az az egyik terráriumban végleges otthont kapna. A pókocska természetesen utat talál a szabadba, hogy aztán az egész lakótömböt átalakítsa az otthonának.
A pókos filmek természetesen nem követnek bonyolult mintázatokat. Az extrém egyed kiszabadul, szaporodni kezd, aztán csakhamar átveszik az uralmat egy egész lakónegyed, vagy jelen esetben egy lakótömb felett - és persze akad egy-két szerencsétlen ember, aki ennek kellős közepébe csöppen.
A Pókok sem akarja feltalálni a spanyolviaszt, de nagyon ügyesen emeli be a korábban jól működő koncepciókat, ám azokat egyedi magvalósítással tálalja. A már emlegetett Arachnophobia című film egyértelműen inspirálta Vanicekéket, ám a 2011-es brit Idegen arcokkal is észrevehető a párhuzam. A lakótömbben ragadt, az alsó- és az alsóközéposztályt képviselő fiataloknak ezúttal azonban nem idegen létformákkal kell megküzdeniük, hanem nyolclábú rémségekkel. Ez az egész túlélő harc azonban az említett filmekkel ellentétben nem kacsint ki a vígjátékok irányába, ám ez abszolút az előnyére válik.
A Pókok nyolclábújai egészen életszerűek, még azok a példányok is, amelyek óriásokként védelmezik a kolónia többi tagjait. Sikerült elkerülniük azt a hibát, hogy a méretskála kiterjesztésével paródiába hajoljon át a film, az pedig végképp újítás, hogy a tarantulaszerű "pufók" fajok helyett a hosszúkás testű, üregi pókfélék családját lássuk viszont egy filmben.
A színészek nem nyújtanak Oscar-díjas alakítást, de a helyzethez mérten a figuráik képesek a logikus gondolkodásra, ami ugyebár nem mindig jellemző a horrorfilmekre. A karakterek közti dinamika zökkenőmentes, a hátterük letisztult: mindannyian olyan sebeket hordoznak, amelyek miatt nem akarják jól ismert otthonukat hátrahagyni, ám a pókinvázió kimozdítja őket eme "langyos víz" alaphelyzetből.
A Pókok garantáltan felébresztik mindenkiben az arachnofóbiát. Nem egy olyan jelenet akad a filmben, melyet a hozzám hasonló pókiszonyosok csak fél szemmel fognak tudni végignézni - a lakótömbös helyszínben rejlő potenciált hatványozottan kihasználták Vanicekék. Ebből kifolyólag, aki még klausztrofóbiával is küszködik, annak egy életre szóló traumatikus élményben lehet része. Mi szóltunk előre.
