Egy új szer jelenik meg a piacon, egy olyan pirula, ami 5 percre mindenkit szuperhőssé változtat. Cserébe olyan mellékhatásai vannak, mint hirtelen halál, de ezzel ki törődik, mikor legalább kis ideig láthatatlan lehet az ember. Frank (Joseph Gordon-Levitt), a szakadár zsaru és Art (Jamie Foxx) - vagy ahogy régi ismerősei hívják, az Őrnagy - az exkatona is a szer forrását keresik, őket pedig összeköti a következő nemzedék feltörekvő terjesztő-rappere, Robin (Dominique Fishback).

A Project Power nem szeretné feltalálni a spanyolviaszt, ami önmagában becsülendő lenne, hogy a helyén tudja kezelni magát, viszont a buddy cop és szuperhős zsáner jellemzőit sótlanul vagy tipikusan és érdektelenül hozza. Didaktikusan próbál meggyőzni arról, hogy a szupererőnk magunkban rejlik, hogy mindenki egy különleges kis hópehely, és nem kell semmilyen tudatmódosító, hogy megváltsuk a világot. Mondják ezt úgy, hogy mindenki, de tényleg mindenki használja a szert, vagyis az "Erőt".

Eleve erkölcsileg fals ez a koncepció, mert a forrás felkutatására felesküdött Frank egymás után szedi a bogyókat. Meg lehet magyarázni, hogy "a jó cél érdekében" teszi, de lássuk be, hiteltelen. Art ugyanez, végső megoldásként maga is beveszi a kapszulát, pedig ígéretet tett, hogy nem fogja. Még akkor is, ha szerettei megmentéséért tette, ennek üzenete röviden az, hogy néha nincs más megoldás, rossz dolgokhoz kell folyamodnunk és szembe kell menni az elveinkkel. Ez fura egy olyan filmtől, ami - azt hiszem - alapvetően a drogok és a függőség hatásait és negatívumait igyekezett bemutatni és kiemelni, majd konklúzióként azt adja, hogy vedd be, ha nincs más lehetőség. És nem egyszerűen egy bánni való cselekedet Art szerhasználata, hanem egy jó adag CGI technikával és slow motionnel megtámogatott katarzis pillanat, valaminek a betetőzése, amit ezzel igyekeztek szimpatikussá tenni, hogy utána megveregethessék a vállát.

Frank és Art szála túl későn ér egybe, a bizalmi kérdésekkel sem sokat foglalkoznak, mintha elfelejtették volna, hogy a film egy pontján kettejüknek találkozni kellene, vagy az egyiket ki kell írni. Az egyetlen kapocs közöttük a mini Cardi B, Robin, aki indokolatlan és kínos rapbetétekkel húzza az időt, ami nyilván kicsit sem sztereotip. Mindhárom színész próbál valamit kezdeni a karakterével, de hasonlóan üresnek és meggondolatlannak tűnnek, mint a központi téma. Frank miért keresi a szer forrását (tudom, arra hivatkozik, hogy meg akarja védeni a városát), miért bonyolódik erkölcsi és morális kérdésekbe, ha maga is igen aktív használó? Robin pedig tényleg egy Robin, ide-oda dobálják, míg meg nem ment valakit. Fishback miatt lehet kedvelni a lány alakját, ha maga a karakter nem is túl szimpatikus, a színésznő játéka megmenti. Az egyetlen komolyan vehető figura pedig Art, aki a lányát keresi. Ezzel könnyen lehet azonosulni, de tény, hogy nincs túlbonyolítva, és Foxx sem gondolta, hogy a minimálisnál több erőfeszítést kellene tennie.

Arttal kapcsolatban további kérdések merülnek fel: miért került kapcsolatba először a szuperkatona-projekttel? Ennyi félresikerült kutatásról szóló film után még mindig bevetik, hogy azt hiszik, nem történhet baj? Ő keresi a lányát, de az elrablók nem keresik Artot, pedig tudhatják, hogy veszélyt jelenthet. Miért csak Arttal történt meg, hogy továbbadta képességeit a gyermekének? Holott az derül ki a filmből, hogy csak egyszer próbálta a szert.

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kísérik végig a játékidőt, a véres harcok utáni hófehér fásli, a biztos időközönként támadó lassított felvételek és a sokszor gagyi számítógépes effektek csak hab a tortán. Az akciófilmek kiszámíthatóságára épít, közben a poszthumanizmus kérdésével vajmi keveset törődik, leginkább kapitalista felfogásból közelíti meg, de nem meríti ki a lehetőségeit. Ugyanez a helyzet a drogok és a függőség kérdésével, nem mutat újat és nem vállalja a felelősséget, mintha mellékvágányra helyezné a saját alapkoncepcióját. Leginkább csak háttérzajnak jó egy dolgos hétvégén.