Hirdetés

Préda (2022) - Kritika

|

Középszerűséggel is lehetséges jó Ragadozó-filmet csinálni.

Hirdetés

Az első poszter és a szinopszis megjelenése óta hangsúlyoztam (és még sokan mások is), hogy egy olyan szettinggel lehet egy hanyatló franchise-ba friss vért fecskendezni, mint amilyennel a Préda is operál. A remekül sikerült Cloverfield Lane 10. rendezője, Dan Trachtenberg a komancs indiánok durván 300 évvel ezelőtti világába repítette vissza a 80-as évek egyik legikonikusabb figuráját. A ragadozó többnyire eddig is helyzeti fölényben volt, így egy primitív eszközökkel dolgozó indián törzs tényleg nem kéne, hogy gondot jelentsen a bestialitást és high-tech kütyüket kombináló vadász számára. Valamire azonban nem készült fel: egy bizonyítási vágytól fűtött, elnyűhetetlen nőre.

Hirdetés

Ugyan mindent lehet szeretni, ha nagyon akarjuk, de abban azért konszenzus van, hogy az 1987-es, Arnold Schwarzenegger és Carl Weathers fémjelezte Ragadozó óta negatív tendencia mutatkozik a széria filmjeiben, pedig még a xenomorffal is sikerült összeboronálni a karaktert. Antal Nimród Ragadozók című filmje például a jobban sikerült próbálkozások szűk metszetét erősítette, de valahogy még így sem volt az igazi. A napokban debütált Préda egy határozott mozdulattal szakított azzal a militarista vonallal, ami a széria egyik alapja, és egy kifejezetten izgalmas miliőbe tette át a vérgőzös vadászatot. Ez a frissesség pedig a visszajelzések alapján meg is győzte a közönség nagyját. A Préda bátor koncepciója még úgy is el tudta vinni Trachtenberg filmjét a hátán, hogy a kivitelezést az a fajta középszerűség jellemzi, ami az alsó határ kellene, hogy legyen 2022-ben.

Az események középpontjában egy komancs indián törzs női tagja, Naru (Amber Midthunder) áll, aki az előre beosztott feladatkörök helyett maga is vadász szeretne lenni. Minden igyekezetének ellenére képtelen bizonyítani rátermettségét, ahogy az a gyanúja is süket fülekre talál, miszerint ólálkodik valami az erdőben, ami nem a természetes tápláléklánc része. Naru saját útját járva elhagyja a közös falut, hogy aztán egy olyan veszéllyel találja magát szemben, amit nem csak ő, de előtte más ember fia sem látott még. A Préda ezt követően pont olyan egyszerű felépítettséggel szórakoztat, mint az előzetesen sejthettük: adott egy rutinos vadász, akinek egy teljesen idegen környezetben kell feltalálnia magát, míg adott egy rutintalan vadász, aki viszont otthon érezheti magát az erdős-pusztás-mocsaras vidék ölelésében. Ebből a küzdelemből pedig csak az jöhet ki győztesként, aki… hát, akit a forgatókönyv éppen annak akar kihozni.

Nem kérdés, hogy a Préda egyik legnagyobb erénye a minimalista koncepció, ahol minden feszültséget a vadász és préda közötti macska-egér játék jelenti, ez pedig a (szerencsére) rövidebb játékidő jelentősebb részében remekül is működik. Több kisebb jelenet is érzékelteti, hogy a ragadozó most először tette le lábát anyabolygónk még zabolázatlan felszínére, ahol bizony egy hozzá hasonló csillagközi lénynek is óvatosan kell navigálnia. Állítom, hogy a Ragadozó nyers, bestiális fizikai erejét már jó ideje nem mutatta be olyan jól jelenet, mint amikor itt egy méretes medvével feszülnek test a test ellen egymásnak. Minden megkoreografáltságot nélkülöző, brutális erejű jelenet ez, ahol a dübörgő hanghatások és Naru falfehérré döbbent reakciója szavak nélkül kommunikálják a nézőnek, hogy mivel is állunk szemben. Ezek a pillanatok, amikor a ragadozó teljesítőképességének a csúcsán van, és azt a fajta fenyegetést képviseli, amiről az egész karakter kellene, hogy szóljon, borzasztó jól működnek a Prédában. A másik oldalon pedig ott van az esendő Naru, aki egy archetipikus főhősnő ugyan, de annak abszolút szerethető. Adott tehát egy a cselekményen átívelő, jól működő dinamika, amit viszont pont az a tényező tudott megakasztani, ami már a koncepciót olvasva is az egyik legnagyobb kérdőjelet jelentette.

A forgatókönyv előtt állt az a feladat, hogy minél természetesebben kezelje azt az áttűnést és fejlődést, aminek során fokozatosan elhalványul a ragadozó és a Naru közti méretes szakadék, már ami az erőviszonyokat illeti. Nem csak arról van szó, hogy a filmvilág egyik leghalálosabb vadászáról beszélünk, hanem hogy a Préda a letisztult és fókuszált felütésével azt vállalta, hogy amennyire lehet, egy földhözragadtabb küzdelmet fogunk látni. Ez kezdetben így is történik, Trachtenberg rendezése pedig egy igazán feszült, ígéretes felvezetéssel indít, ami azonban majdhogynem teljes egészében megszűnik, amint megkezdődik a tényleges vadászat. A film koncepciója gyakorlatilag meggyilkolásra kerül azzal, hogy a veszedelmes ragadozó igény szerint, s akkor válik teljesen inkompetenssé, amikor azt a forgatókönyv éppen megköveteli. Nem elvárás egyetlen fiktív történet felé sem, hogy a következetesség és a valóságosság illúziójának oltárán feláldozzon bármit is, ám a Prédának - jellegéből fakadóan - ez lett volna az egyik legfontosabb vállalása. Ehelyett teljesen kiszámíthatatlan és véletlenszerű, hogy a soron következő jelenetben éppen melyik arcát látjuk majd a vadásznak. A légből kapott megoldások, minden logikát nélkülöző jelenetek (melyekből a játékidő előrehaladtával csak egyre több lesz) gyakorlatilag kiszipolyozzák azt a feszültséget a filmből, aminek hiányában ez a koncepció teljesen erejét veszti.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Az imént feszegetett feszültségvesztésnek egy furcsa mellékhatása, hogy ugyan a Préda jelenetről-jelenetre képes villantani, néhol kifejezetten szórakoztató vagy pofás megoldásokkal, de maga az élmény valahogy mégis unalomba fullad. Amint egyértelművé válik, hogy Narut egy áthatolhatatlan "plot armor" védi, az egész vadász-préda koncepció súlytalanná válik, amit jelenetenként ugyan el lehet fedni néhány jobban összerakott szegmenssel, a film egészére mégis rányomja a bélyegét. Mindemellett elképesztő kiszámíthatóság is jellemzi a cselekményt, amivel önmagában megint csak nem lenne probléma, ám engem meglepett, hogy a Préda egyetlen pontján sem próbálták egy picit megbolondítani az alapjaiban izgalmas, de végtelenül egyszerű felütést. Ilyen téren elég ingerszegény élményre számíthatunk, amibe rendre a főhősnőt alakító Amber Midthunder tudott valami extrát belecsempészni: a karakter által bejárt út piszkosul alap, de működik, a szerep pedig remekül áll a színésznőnek, és gyaníthatóan kapósabb is lesz általa a jövőben. Itt jegyezném meg, hogy a filmet a külön elkészített komancs szinkronnal néztem, aminek apróbb illesztésbeli pontatlanságokon túl az egyetlen hibája az volt, hogy eredetileg nem azzal vették fel a Prédát - csak ajánlani tudom az élmény emelésének érdekében.

Technikailag a film összességében rendben van, de érdemes felkészülni arra, hogy minden jobban megkoreografált és szépen fényképezett jelenetre jut majd legalább egy hasonlóan generikus, olykor egyenesen csúnya megoldás. Csalódás számomra, hogy nagyon túl volt használva a CGI, ami hál' istennek a ragadozó esetében egészen jóra sikerült, viszont azon kívül rendre leugrott a vászonról a Préda élettelen állatvilága, de néha még a környezet sem úszta meg a műanyag hatást. Egy ennyire természetközeli szettingnél ez jóval nagyobb bűn, mint egy átlagos fantasy esetében. Legyenek ezek bármennyire látványos malőrök is, végtére azért megbocsátható problémák, amik közel nem rondítanak bele annyira az élménybe, mint a korábban kifejtett feszültségvesztés. Főleg, hogy általánosságban jól fest a Préda, az akciódúsabb jelenetek pedig minden esetben szórakoztatóak, néha egészen kreatív megoldásokkal - még ha azokhoz készséggel asszisztál a bambán maga elé meredő ragadozó. 

A Prédára már most úgy hivatkoznak, mint a "legjobb Predator-film az első óta", ami talán igaz is, de ez inkább árulkodik a franchise minőségéről, mintsem Dan Trachtenberg filmjéről. Szó se róla, egy korrektül összerakott túlélő-akciófilmről beszélünk, ami viszont minden elemében a teljes középszerűséget képviseli, és egyetlen jelenetében sem akart több lenni annál. A komancs indiános koncepció az egyik legizgalmasabb az elmúlt évekből, viszont a Préda közel nem használta ki annyira ezt a felütést, mint amennyi lehetőség lett volna benne. A ragadozó rohamokban támadó inkompetenciája, a végtelenül kiszámítható cselekmény és a feszültség fokozatos megszűnése tartják vissza a Prédát attól, hogy kifejezetten jó film legyen. Cserébe a szép fényképezés, ötletesen összerakott akciójelenetek, a hangulatos szetting és egy a szerepében lubickoló Amber Midthunder garantálják, hogy minden középszerűségével együtt is jól szórakozzunk a Predator-franchise legújabb darabján.

Préda (2022)

Kinek Ajánljuk
  • Annak, aki kíváncsi egy izgalmas szettingre.
  • Aki egy korrekt túlélő-akciófilmre vágyik.
  • Aki szereti a minimalista újragondolásokat.
  • Akit kenyérre lehet kenni egy erős női főhőssel.
Kinek Nem
  • Annak, akit megőrjít az ordító „plot armor”.
  • Akit untatnak a végletekig kiszámítható történetek.
  • Akit idegesítenek a légből kapott, következetlen megoldások.
  • Akit zavar, ha egy filmből fokozatosan szökik el a feszültség.
  • Aki frászt kap az otromba CGI-állatoktól.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.