Prometheus - Kritika

"Egy tudósokból álló expedíció az ember földi életének eredetére utaló nyomokat talál. Ezeket követve indulnak kutatóútjukra, mely az univerzum legtávolabbi, legveszélyesebb vidékére vezet. Olyan tájra jutnak, és olyan ellenségekkel kell szembenézniük, amilyenről ember eddig nem is álmodott. Még a rémálmaikban sem. Egy szörnyű csata vár rájuk: ha alul maradnak, akkor az egész emberiség velük pusztul." Ez lenne a film hivatalos története, egyszerű, mégis informatív. Nem spoilerezik, nem árul zsákbamacskát, csupán annyit közöl, amit kötelező a filmmel kapcsolatban tudni: remek sci-fi, amelyet Ridley Scott hozott el nekünk megalapozva az Alien univerzumot.

A rendező egyedi érzékkel válogatta össze színészeit, az összes karakterre a lehető legrátermettebb és hozzáértőbb delikvenst állítva - így történhetett meg az, hogy a szereplők több, mint 100 százalékot hoznak és nagy mértékben hozzájárulnak a Prometheus minőségéhez. Kezdjük a sort azzal a fiatal és kedves arcú színésznővel, aki A tetovált lányban vadóc és némileg különc figurát szólaltatott meg: ő Noomi Rapace, akit sokan csak úgy emlegetnek, hogy az új Ripley. Tudós mivolta ellenére igazi harcossá válik, ha a helyzet megköveteli és van annyira szívós, hogy élni akarása és céljai elérése érdekében a halálos szituációkból is nyertesen, vagy kevés veszteséggel kerül ki. Az a fajta szakember, aki nem a mi lehetne és mi fog következni kérdések foglalkoztatnak, hanem a mi történt és miért képviselője. Bármennyire is szerette volna a rendező, hogy ha főszereplőként és afféle Sigourney Weaver reinkarnációként tekintsünk rá, mégsem rá irányul igazából a film fókusza, a protagonista titulust az első negyed óra alatt elhalásszák előle. Hogy ki lehet az? Természetesen az Alien filmek kihagyhatatlan "kelléke", az android, akinek nincs félnivalója élettől, haláltól, még a xenomorfoktól sem. A Prometheusban ezt a megtisztelő szerepet a tehetségét nem először bizonyító Michael Fassbenderre hagyományozta Scott rendező és ennél jobb választása nem is lehetett volna. Fassbender egyszerűen lubickol a karakterében, az általa hozott David android a mű legfontosabb karaktere és nem egyszer érezzük úgy a játékidő során, hogy Fassbender a hátán viszi a filmet. A stílusa, kommunikációja, az egész lényéből áradó féltékenység és lenézés az emberi faj irányába úgy párosul az odaadó szolgálatával, mint mikor a Majmok bolygójában az emberek rabszolgaként szolgálják gazdáikat, mégis gyűlölik őket. David felsőbbrendűsége egyértelmű, az emberi teremtés második legszebb megnyilvánulása a gyermeknek való életadás után és a Prometheus történetében meghatározó, sorsdöntő szerepe van az utolsó pillanatokig.

Érdemes még szót ejtenünk a film másik típusú női megtestesüléséről is Charlize Theron képében. A Hófehér és a vadászban gonosz királynőt alakít színésznő a Prometheusban is hasonló jellemet képvisel, csak itt éppen a visszahúzódó, távolságtartó, jégkirálynő szerepét osztották rá. Az egyik apró csalódásom és egyben a film negatívumainak kis része éppen az ő jelenlétéhez kapcsolódik, lényegében nem volt rá szükség, elveszett a mellékszereplők forgatagában. Tetteti kisebb mértékben lökték előre a történéseket, a legtöbb esetben a háttérbe szorult és olyanok is lejátszották őt a vászonról, akiknek nem lett volna szabad. Kellemes csalódást okozott Idris Elba, aki a Thor-ban való ígéretes jelenléte után felejthetőt nyújtott a Szellemlovas folytatásában, éppen ezért aggódva vettem tudomásul, hogy a stáblistában szerepel - mint utólag kiderült, feleslegesen. Elba figurája képviseli az emberi tényezőt a filmbe, akit nem érdekel a tudomány, a felfedezés, a fantasztikum és a misztikum, csak az, hogy a rá bízott feladatot a lehető legjobban teljesítse és kapitányként megóvja a rá bízott életeket bármi áron. Fassbender mellett ő volt a másik színész, akinél álmodni sem lehetett volna jobbat szerepére és a film végén bekövetkező katarzis szintén megmutatja emberi nagyságát. Ami a film mondanivalóját illeti, Scott mintha túl sokat akart volna és a felénél jött volna rá, hogy illene valami akció is a filmbe, nem beszélve az Alien rajongók által várt véres és sci-fibe illően griteszk jelenetekről. Érzésem szerint három témát is szeretett volna középpontba állítani, amelynek az lett a következménye, hogy egyiket sem tudta igazán kifejteni: az egyik a xenomorfok rejtélye, a második a droidok és emberek közötti ellentétek, a harmadik pedig az emberiség teremtésének kérdése, a honnan jöttünk örök kérdése. Minden jelenet, minden mozzanat és elejtett szó ezen kérdések valamelyikét rugdalta előrébb egészen a megértésig, mely nem mindegyik esetben következett be zökkenőmentesen és némelyik tekintetében nem is kapunk teljes értékű magyarázatot. Az elkerülhetetlen spoilerezés miatt nem szeretném bővebben kifejteni az álláspontomat az imént felvázolt három témával kapcsolatban, de Scott sci-fije mindenbe belecsippentett, megmagyarázott pár olyan dolgot, amire az első Alien óta keressük a választ, mégis felvet rengeteg újat, amit talán egy következő előzmény film tárhat fel.

Látvány tekintetében a lehető legtöbbet hozta ki Scott a rendelkezésre álló büdzséből, a legtöbb jelenet alatt a nézőnek szinte magától sóhajtani támad kedve és a látvány okozta varázslat egészen az utolsó percig kitart. A tájak kidolgozása első osztályú, a jelenetek mesterien megkomponáltak, az egyetlen baj az volt ezzel az isteni összképpel, hogy néhol már túl tökéletesnek, szinte plasztiknak, elérhetetlennek tűnt. Nem kenyerem a hasonlítgatás, de az Alien filmek bármelyikében fele ekkora látványorgiára költött zöldhasúért is telepakoltuk a nadrágunkat, nem kellett hozzá sem szemkápráztató technika, sem agyontupírozott CGI-orgia. Mindezek ellenére nem lehet egy szavunk sem a megvalósításra, az illetékesek rendkívül jó munkát végeztek, tényleg el a kalappal erőfeszítéseik előtt. S ha már látvány, akkor térjünk kicsit ki arra a részre, ami a legjobban kitudja emelni szemünk előtt a részleteket, vagy háttérbe tud szorítani mindent: a Prometheus zenei anyagára. A Prometheus egy első osztályú film, A besorolással, értelemszerűen a zeneszerzői posztot sem töltheti be bármilyen kezdő úriember, ezért a sokat próbált Marc Streitenfeld-re esett Ridley Scott választása, aki olyan klasszikusoknak adott alaphangot, mint a Gladiátor, Az utolsó szamuráj, a Mennyei királyság vagy éppen A sólyom végveszélyben. A filmhez komponált muzsikája egyszerűen magával ragadó, a dallamok szinte kiemelik a vásznakon látottakat, máshol pedig elrettentenek, de semmi több. Nem érezhetjük azt a plusz többletet, amit például Hans Zimmer-nél vagy John Williams-nél kapunk. Félreértés ne essék, nem leszólni, vagy becsmérelni szeretném Streitenfeld művét, hiszen mint mondottam, pont passzol a Prometheus hangulatához, csak hiányzott az a bizonyos plusz. Végszóként hozzátenném, hogy aki arra számít, hogy Alieneket fog látni az általunk is ismert formájukban, az hatalmasat téved és inkább meg se próbálkozzon Ridley Scott sci-fijével, de aki szeretne kapni egy remekül összerakott, pazar szereposztású, kellemes dallamokkal aláfestett, hátborzongató sci-fit a Gladiátor, az Alien és a Szárnyas fejvadász rendezőjének tolmácsolásában, annak muszáj most rögtön jegyet váltania, mert garantáltan jól fog szórakozni és rettegni két órán keresztül. Remélhetőleg megszületett egy újabb sci-fi franchise alapja, létrejött az új Ripley, egy újabb felejthetetlen androiddal bővült a paletta és a film konklúziójának köszönhetően Prométeusz okkal adta nekünk azt a bizonyos tüzet... https://www.youtube.com/watch?v=WzBZDYVV8uQ

Oldalak: 1 2