Hirdetés

Psycho Goreman - Kritika

|

Egy kínosan szórakoztató szörnyfilm formájában támad a 90-es évek.

Hirdetés

A 90-es évek gyermekeként érdekes és izgalmas valós időben látni a folyamatot, ahogyan az azt megelőző évtizedhez hasonlóan egyre gyakrabban nyúlnak vissza a filmrendezők a korszakhoz. Persze, olyan kultusznak (egyelőre) még közel sem örvend, mint a neonáradat vagy épp a szintipop fémjelezte időszak, de az idő múlásával, retrospektíve már kezdjük észrevenni a báját. Steven Kostanski filmje, a Psycho Goreman pedig teljes erőbedobással lovagolja meg a szóban forgó érát - több-kevesebb sikerrel.

Hirdetés

Mintha a Power Rangerst kereszteznénk a 90-es évek imádni valóan ciki harmadvonalas horrorjaival, mindezt úgy, hogy közben az egész egy másfél órás Doctor Who epizód benyomását kelti, csak épp a kétszívű időutazó hiányában. Ha a filmipar lenne Frankenstein, akkor a Psycho Goreman egyértelműen a szörnye: különböző zsánerek szégyentelen összefoltozása, aminek a végeredménye egy film, ahol az egyik percben önfeledten szórakozunk, a másikban pedig halálra idegesítjük magunkat rajta. De ez valamiért pont így szép. Az alapfelállás pedig épp annyira elég és összetett, hogy arra fel lehessen húzni az előbb leírt szörnyeteget. Adott a világok elpusztítója, avagy egy felfoghatatlanul gonosz lény, kinek egyetlen célja, hogy végezzen mindennel és mindenkivel, ami csak az útjába kerül - ő Psycho Goreman, röviden: PG. Ám mint minden isteni erejű gonosztevő esetében, úgy PG-t is teljesen le lehet venni a lábáról egy mágikus erejű kővel, ami éppenséggel Mimihez, a 10 éves kislányhoz kerül. Eközben persze egy intergalaktikus háború is készülőben van, de ezt talán mondanom sem kell.

Nyilván egy horror-vígjáték kapcsán már előzetesen is kábéra be tudjuk lőni, hogy mit érdemes várni tőle, Kostanski filmje pedig nem csak, hogy önmagát nem veszi komolyan (bármennyire is ódzkodok ettől a megfogalmazástól), de sokszor még a filmművészet alapvető szabályaira is fittyet hány. Jobb pillanataiban egész szellemes zsánerparódiaként teszi ezt, míg többnyire az alapvetően is "cheesy" humor mértéktelen túltolásával szórakoztatja a nézőt - már akit. A Psycho Goreman a tipikus példája annak az élménynek, amit valószínűleg csak és akkor érdemes fogyasztani, ha az ember kifejezetten valami émelyítő hülyeségre vágyik. Én abszolút vevő vagyok minden B-, de akár ZS-kategóriás elmebetegségre is, viszont itt a humorforrás egy jelentős része annyira egyszerű és fárasztó, hogy azt már inkább tolerálni kellett, mintsem élvezni. Ezt, és úgy általánosságban a show-t ha nem is lopja, de mindenképp a Mimit alakító színészpalánta, Nita-Josee Hanna viszi, aki érezhetően imádta a szerepét, és ebben senki nem is akarta visszafogni. A fiatal színésznőnek egyébként így első blikkre egész színes a repertoárja, de amennyire harsány és túljátszott lehet egy alakítás, az itt kimaxolásra kerül több jelenetben is.

A Psycho Goreman minden tekintetben ingadozó és ellentmondásos saját vállalásán is belül, de valamiért épp ettől izgalmas és - jobb szó híján - szerethető az egész. Amennyire primitív és sablonos Kostanski filmjének a története, humora és dramaturgiája annyira kiszámíthatatlan, ami persze egyszerre tudható be egy lelkes író-rendező igyekvésének, vagy épp hozzá nem értésének. Abszolút megértem, ha valakit taszítani fog a Psycho Goreman kaotikus, esztétikai értelemben vett ízléstelensége, de én látom és értekelem a báját azoknak az alkotásoknak, amik nem elsősorban művészi ambíciók vagy bankrobbantás céljával készültek el, hanem pusztán "buliból". A címszereplő PG mellesleg egy nagyon jól eltalált főhős, de a már említett Doctor Who-t idéző lények mindegyike megadja a film ízét. Groteszk és borzasztó eklektikus a figurák megjelenése, ahogy a film látványvilága is egyszerre vetíti a 90-es évek jellemző practical effectjeit a vászonról leugró CGI-jal. A szándékolt ízléstelenség mégis kreatív formában ölt testet, ami főleg a PG eredettörténetét elmesélő bejátszásokban láthattunk - ámde közel sem elégszer. Akkor léphetett volna szintet az élmény, ha ezekből a rikítóan színes, vizuálisan zsúfolt és zajos sci-fi szegmensekből jóval többet adnak a nézőnek. Ironikus módon az említett jeleneteket épp Mimi fárasztó magánszámai zárták rövidre…

A narratívára szándékosan nem pazarlok több szót a kelleténél, de fontos megemlíteni, hogy a művér/ketchup áztatta, gusztustalanul brutális, de mégis komolyan vehetetlen akciójeleneteket egy jóadag feketehumor is megspékeli. Erre a legjobb példa a szerencsétlen szomszédgyerek, Alistair (szegénykém), de a karakterek közötti konfliktusban is tetten érhető valamelyest, gondolok itt Mimi és testvérének, vagy épp a szüleik viszályára. Tény, valójában se füle, se farka az egésznek (de a filmvégi "gigászi csatát" mindenképpen feldobja), de ha Konstanski egy picit komolyabban veszi a feladatát, akkor lehet még jobban működhetett volna a Psycho Goreman. Mindez pedig a film teljes egészére is ráhúzható, amit borzasztó nehéz tárgyilagosnak titulált lencsén keresztül vizsgálni, de az biztos, hogy garantáltan meg fogja találni a célközönséget - de közel sem elég szellemes, érdekes vagy kreatív ahhoz, hogy olyanokat is bevonzzon, aki most először fog találkozni ezzel a különös műfajjal.

Psycho Goreman

Kinek Ajánljuk
  • Annak, aki egy belek és művér áztatta horrorszatírára vágyik...
  • …egyenest a 90-es évekből!
  • Aki kedveli a kínos és túltolt humort.
  • Aki vevő az értelmetlen, olykor fájdalmas szórakozásra.
Kinek Nem
  • Annak, aki eddig sem értette, hogy mit lehet élvezni az ilyen filmekben.
  • Aki ódzkodik a 90-es évek atmoszférájától.
  • Aki nem bírja a komolytalan, „gagyi” szórakoztatást.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.