Azt rögtön az elején le kell szögeznem, hogy a Ragadozó városok közel sem fest olyan tragikus képet, mint ahogy a külföldi gyalázatos kritikák, vagy szégyenteljes első hétvégi bevételek (100 milliós költségvetésre 7,5 milliós hozam) mutatják. Hovatovább jelen sorok írója már eljutott arra a szintre, hogy kifejezetten üdítően tart minden olyan megmozdulást, amelyben nem szuperhősök mentik meg a világot, hívják azt Pókembernek, Aquamannek, vagy Ethan Huntnak. Ettől a Ragadozó városok még nem lesz egy jó, avagy feledhetetlen film, de minden kudarca ellenére mégis üdítőnek hat az egyre inkább biztonsági játékot űző hollywoodi felhozatalból.
Kezdjük is azzal, hogy a videojátékokkal és könyvekkel ellentétben nem igazán találkozhatunk steampunk fantasykkel a nagyvásznon, ami a fent említett kudarcok ellenére vélhetően nem igazán fog változni a jövőben. És amennyire blődségnek tűnik a guruló London (guruLondon?!) és társainak az ötlete - nem csak az előzeteseket, hanem a film első negyed óráját is látva -, annyira tudja ez a világ idővel magával ragadni az embert. A nem csupán producerként, hanem Gyűrűk Urás partnereivel, Fran Walsh-sal és Philippa Boyens-szel a szkriptért felelős Jackson szépen elidőznek a bemutatott világon, nem rohannak lóhalálában (Hallja, Ms. Rowling és Mr. Yates?!) és érezhető a lelkesedésük az alapanyag iránt.
A probléma leginkább onnan ered, hogy a Philip Reeve alapul szolgáló négy részes könyvsorozatának első darabja nem különösebben mutat fel a világán kívül semmi érdemleges újdonságot és ezt Jacksonék szkriptjének sem sikerült leplezniük. Mindemellett a korábban vizuális effektekért felelős (mit ad Isten, pont a Jackson által jegyzett King Kongért Oscart bezsebelő) Christian Rivers mindössze csak pedánsan felmondja a leckét, amit ilyenkor elvár az ember. Inkább támad olyan érzése az embernek, hogy Jackson még az előkészületek alatt rájött arra, hogy kevesebb arcvesztéssel jár a számára, ha a háttérből irányítja az egészet és rátukmálja az egészet egy bérdirektorra.
Ettől viszont még a Ragadozó városok - minden tizenkettő egy tucat fantasy jellege ellenére - ízig-vérig Jackson monumentalitását, látásmódját tükrözi, ami pedig a steampunk jellegen túl is impozáns. Az Aquaman gyártási költségének a feléből készülő mozi könnyedén felveszi a versenyt az idei év akármelyik nagyszabású mozijával, ráadásul díszletei, jelmezei éppen annyira magával ragadóak, mint CGI kavalkádja.
Színészeivel már teljesen más a helyzet. Az egyértelmű húzónévként gonoszkodó Hugo Weaving kisujjból hozza a joviális Thadeus Valentine szerepét és inkább érződik alakításán, hogy a csekkért, vagy egy Jacksonnak tett szívességért vállalta el a szerepet, minthogy tényleg komoly érdeklődést tanúsított volna iránta. Szerencsére mivel Weavingről van szó, még ezt a rutinosságot is elnézi neki az ember. A Misftsből ismert (és amott zseniális) Robert Sheehan, mint naiv főszereplő most is jó (a béna frizurája ellenére is), viszont a sokadik szakmai és anyagi melléfogása ez, mindemellett a kémia közte és az ismeretlen Hera Hilmar között csak elvétve működik, aki viszont tragikus, sebzett lelkű - és arcú - hősnőként egészen remek, ahogyan a CGI zombiként totál felismerhetetlen Stephen Lang karaktere is megérne egy misét.
Rivers narratív érzéke a vége felé sokszor megbicsaklik, ahogy a színészvezetése is, moziját mégis áthatja egyfajta oldschool báj és ezeket a drabális járkáló városokat látva kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha a 80-as évek lényegesen bátrabb, brutálisabb fantasy-jei tértek volna vissza, elvégre Lang élőhalottja mellett egyazon jelenetben fejbelövést és szúrást is láthatunk, mindemellett megkapó, ahogy világa mocska néha bekúszik az ember bőre alá. Bukása azonban törvényszerű volt, de hogy ne találja meg idővel a közönségét és ne tegyen szert a műfaj rajongóinak körében egy kisebb kultuszra viszont már nem feltétlenül az.
A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. A Ragadozó városok magyarországi bemutatója december 27.