A 2012-es Rontó Ralph (biza, már 6 éves az első rész!) noha nem volt egy forradalmi animációs film, mégis több szempontból kiváló szórakozást nyújtott. Egyrészt ismét bebizonyította, hogy a Disneynek nem feltétlenül van szüksége a Pixarra, ha igényes, csupa szív animációs filmről van szó. Márpedig Ralphtól sok mindent el lehetett vitatni, például bizonyos mértékig az eredetiséget, elvégre az pont a Toy Story premisszáját (életre kelő játékok) használta fel újra, de azt nem, hogy Ralph és Vannelope kalandja ne lett volna tele szívvel és humorral. Másrészt kiválóan ragadta meg az akkoriban még inkább éledező, semmint a mainstreamet uraló 80'-as évekbeli nosztalgiát a klasszikus, vagy azokra emlékeztető videojátékokkal, mindemellett eme rétegről, a zsáner változásáról is finoman beszélt. A Ralph lezúzza a netetre valahol igaz a nagyobbat-látványosabbat elv, de ez elsősorban a szélesebb látókörre értendő, amelybe a folytatások az esetek 90%-ban bele is buknak az ambícióik okán, de szerencsére jelen esetben a szabályt erősítő kivételről beszélünk.
Ez pedig azért is nagy truváj, mert a folytatásra (az Oscar-díjas Zootropolis után) visszatérő Phil Johnston és Rich Moore az egész internetről (Twitterestől, Facebookostól, eBayestől) annak szerteágazásáról, átláthatatlanságáról, veszélyeiről, felelőtlen felhasználásáról alkotott közérthető tanmesét, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. De még ennél is továbbmentek: nem voltak restek öniróniához nyúlni a lassan mindent bekebelező Disney-vel szemben, így nem csak a már előzetesekben is látható hercegnők kapják meg a magukét úgy, hogy közben azok eredeti bájukból semmit sem veszítenek (amihez az is hozzájön, hogy szinte mindenki az eredeti rajzfilmből ismert hangján szólal meg közülük), hanem megmosolyogtatóan reflektál a Marvelre és a Star Warsra, vagy a becsapós marketingre is. (Tessék csak megvárni a stáblistás jelenetet!)
Nyilván ilyenkor felötlik a gyanútlan olvasóban, hogy ennek valószínűleg a karakterek és az ő problémáik látták kárát, de ez szerencsére nincs így. Moore és Johnston ügyesen és intelligensen beszélnek a barátságról (ami önmagában még nem lenne nagy szám), pontosabban mennyire tud önös és éppúgy szeretetteljes lenni, ha két jóbarát alapvetően mást akar az élettől (ez már annál inkább). Márpedig Ralph és Vannelope kapcsolata még az elsőnél is mókásabb és szívfacsaróbb családi móka, a végén pedig kicsinek és nagynak garantáltan fátyolos lesz a szeme.
Persze az is igaz, hogy az első rész olyan figurái, mint Félix és Calhoun jelentősen a margóra szorulnak (viszont az egyik legaranyosabb poén is cserébe az övék), ami azonban nem változtat azon a tényen, hogy a Ralph legújabb kalandja jobb, okosabb elődjénél. Kíváncsi vagyok, hogy Ralph és Vannelope harmadjára hol fog zúzni. Mert egy harmadik részre már most garantáltan menne a lájk a nézők részéről, akik jó része korukból adódóan lehet, hogy még Facebook profillal sem rendelkezik, de mire a folytatás kijön, valószínűleg sokkalta tudatosabb és okosabb felhasználók lesznek eme film által, mint sokan felnőtt fejjel. Ralph pedig pont ezért még egy dicsőséget a magáénak tudhat: hogy fontos. Ez pedig talán annál is nagyobb dicsőség, mint amiről az első részben álmodozott.