Raw - Kritika

|

Az identitás megtalálása sokszor emberhús-falatonként történik.

Tisztázzunk egy-két dolgot előre. Igen, a Raw tényleg gyomorforgató, embert próbáló film. Viszont nem érdemes pusztán ezen tulajdonságánál leragadni, mert ennél sokkal többet rejt magában Julie Ducournau első nagyjátékfilmje.

Hirdetés

Justine (Garance Marillier döbbenetesen merész színészi játékéra még sokáig emlékezni fogunk) a történet elején éppen első napjára érkezik az állatorvosi egyetemre. Szelíd, csendes, vegetáriánus lány, akinek életfelfogása egy szempillantás alatt változik meg az iskola falai között, miután szembesül az intézmény (pontosabban a felsőéves diáksereg) már-már diktatórikus szabályrendszerével és a szűz szemnek brutálisnak ható beavatási ceremóniával. Bár nővére is abban az iskolában tanul és meleg lakótársával mondhatni gyorsan összebarátkozik, Justine egyedül van, mint a kisujja. Átlagos lányként gondol magára, de az igazság az, hogy már csak annál fogva is kilóg a többségből, hogy saját véleményét nem fél kimondani (konkrétan amellett érvel, hogy ha egy majmot erőszakolnánk meg, az ugyanolyan súlyos tett, mintha egy emberrel tennénk ugyanezt). Justine egészen a beavatási napjáig nem evett volna húst. Justine azonban nővére erőszakos unszolására mégis megkóstolja a nyers nyúlvesét - ezzel pedig láncreakciót indul el az addig szelíd és visszafogott lány testében. Justine megváltozik.

Julie Ducournau filmje roppant mód kényelmetlen film, kényelmetlenségét pedig első sorban nem abból nyeri, hogy a főszereplő olyan dolgokra veszi rá magát, amely távol áll az emberi viselkedés normáitól. Az igazán kellemetlen és kényelmetlen az, ahogyan Ducournau végigvezet bennünket filmjén. Kamerájával minduntalan hősnője közelében lézeng, követi, megy utána, hol hektikus képekben, hol tágra nyílt, nagytotálban láttatja Justine-t - ez a fajta rendezési metódus pedig roppant mód hatásosnak bizonyult azt illetően, hogy kellőképpen összeszoktasson vele minket, nézőket. Justine-nel együtt érezzük azt a kezdeti idegenségérzetet, a későbbi frusztrációt, az identitáskereséssel járó feszültséget és helyenkénti tehetetlenséget - az undort, amely abból fakad, hogy saját, addigi elvrendszerét hazudtolja meg és átlépi azt a bizonyos morális küszöböt. Amikor pedig átlépi, igen - az ember gyomra felfordul és nem biztos, hogy megéhezünk közben, viszont döbbenetes természetességgel mutatja be a kannibalizmushoz vezető folyamatot. Mindezt ráadásul képes anélkül megtenni, hogy démonizálja, szörnyetegként láttassa Justine-t. Sokkal összetettebb karakterábrázolás jutott osztályrészéül, semmint hogy el lehessen bagatellizálni és tettei alapján csak úgy, hogy szemrebbenés nélkül szörnyeteget lehetne kiáltani. Testvérével való viszonya pedig a maga sebekkel tépázott voltában is szép, őszinte és...hát testvéri. 

A Raw több szinten is működik és míg az egyik szint a gusztustalan, gyomorforgató effektusokkal megtoldott testhorror, addig a másik az már egy metaforikus vonal, amiben Justine nagylánnyá, felnőtté érését láthatjuk egy kissé sarkított, durvított változatban. Persze micsoda felnövés ez, nyilván van benne egy jókora csavar és fanyarság - felvehetjük akár kritikaként is, mert Justine felnőtté válása és beilleszkedésre törekvése végett elég súlyos árat kell fizetnie. Így elég karakán stílusban fogalmazza meg Ducournau azt, hogy bizony hagyni kéne mindenkit a maga módján érvényesülni és nem agresszorként szurkálni a másikat, amíg be nem adja az a derekát és végül a ló túloldalára át nem esik. A horror legmélyebb rétege tehát nem abban van, hogy emberevés történik, hanem abban, hogy a felnőtté válás, nővé érés és betagozódás sokszor bizony nehezebb és keményebb minden másnál. Nem meglepő ezek után ha azt mondom, a Raw nemigen hódol be a horror műfaji szabványának - inkább feleltethető meg egy coming-of-age történetnek, melyben felütik a fejét horrorelemek.

Ducournau filmje tehát kíméletlenül vág a húsunkba, de szerencsére azért nem felejtette el, hogy egy egészen elképesztő sztorit akar nekünk átadni, így sok ízben felüti a fejét az abszurd, szénfekete humor. Oldja is a feszültséget, de még így is inkább feszeng az ember a látottakon - annyira letaglózó és kényelmetlen sokszor a film hangulata, atmoszférája. 

Ínyencfalat mozi ez a javából (bocs), ami amennyire gyomorforgató és amennyire taszító, olyannyira lebilincselő és döbbenetes. Extremitásának okából kifolyólag értelemszerűen sok nézőt fog magától ellökni, de akik vállalkozó szelleműek, azok egy igazán emlékezetes filmélménynek lesznek részesei és minden bizonnyal értékelni fogják azt, hogy az explicit elemek nem a saját maguk örömére sokkolják a nézőt, hanem valami olyat akar a rendezőnő elmesélni általuk, amely komplexebb, bonyolultabb, mint azt elsőre látjuk. Ducournau pedig jöhet egy újabb filmmel, szükségünk van az ilyen karcosabb, durvább, de végtelenül őszinte, humort nem megtagadó, ám kritikus (női) hangokra a mozgóképen. Legyen az színtiszta műfaji film, vagy egy olyan felnövés-sztori, mint ez itt. 

Raw (2016)

Kinek ajánljuk
  • Erős gyomrúaknak!
  • Akik szeretik a mozgóképes ínyencségeket!
  • Akik nem rettennek vissza attól, ha valakit meglátnak leharapott emberi ujjat szopogatni.
Kinek nem
  • Akik ódzkodnak az erőszak explicit ábrázolásától.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!