Red 2
Bruce Willis megöregedett, ezzel idén már kétszer kellett szembesülnünk. Viszont a nyugdíjas CIA ügynök jól láthatóan nem jutott John McLane sorsára – vagyis lett képletesen a sírba fektetve – hanem jól folytatta a 2010-es előd önironikus hagyományait. Ebben persze a visszatérő és az új veteránok is a tarfejű Willis segítségére vannak, aki érezhetően jobban mozog ebben a komótosabb figura bőrében, mint az X plusz egyedik, magát még mindig tökös akcióhősként lefestő McClane-klónnál, Oscar-díjas veterán kollégái pedig jól láthatóan élvezettel bolondoznak: Zeta-Jones dögös és ennyi, Mirren még fennséges alakítását is megidézi egy poén erejéig, Hopkins pedig szintén lubickol zakkant tudósként, Malkovich pedig… Malkovich, csak ezúttal a röfi nélkül. Ezáltal egy ugyanolyan szórakoztató, de ugyanannyira gyorsan felejthető alkotás lett Dean Parisot (Galaxy Quest) filmje, semmivel sem több, vagy kevesebb, mint elődje, de a folytatások világában már ez is becsülendő.
Értékelés: 70%
Paranoia
A 90’-es években lényegében a fénykorukat élték a különböző paranoia thrillerek, hála annak, hogy Hollywood felfedezte magának John Grishamet (A cég, Az ügyfél), vagy meglelte a modern technológiában rejlő félelmeket (A hálózat csapdájában). Épp ezért több, mint dühítő, hogy az álomgyár szeptember 11. után nem tudott egy valamire való filmet összedobni a Facebook-generációnak, és inkább a mesék felé fordult képregényfeldolgozásoktól a sokadik fantasyig, pedig a téma az asztalon heverne. Ezt a trendet pedig nem a Doktor Szöszi rendezőjének mozija fogja megtörni, akinek karakterei (különösen főhőse) az említett 90’-es években ragadt, ami viszont erős ellentmondásba kerül a mai közösségi-hálók uralta világgal, így lehet az, hogy a trendi, technikai zseni főhős folyamatosan rácsodálkozik arra, hogy megfigyelik. Ugyanakkor a film közel sem annyira rossz, mint a híre (RT: 1%), egyrészt megvan benne egy kis nosztalgia faktor a fent emlegetett korszak irányába, másrészt pedig végig jó tempót diktál, a mellékkarakterekké silányított Gary Oldman-Harrison Ford páros pedig még rutinjukkal is ellensúlyozzák a főszerepben teljesen hiteltelen és antipatikus ifjabb Hemsworthöt, aki a színészi eszköztár hiányát felsőtest villantással és kiskutya szemeivel próbálja kompenzálni. Sikertelenül.
Értékelés 50%
Turbo
Közhely, hogy újszülöttnek minden vicc új, de ennek ellenére igaz. Ez az elv leginkább az animációs műfajban érvényesül, hiszen minden generáció megtanulja a „Valósítsd meg önmagad!” alapelvet, ki egy magát hercegnek kiadó zsebtolvaj, vagy egy gourmet patkány képében. Az viszont már közel sem mindegy, hogy milyen minőségben, és a feltuningolt csiga története nem sorolható a fentiek közé, két egyszerű okból kifolyólag: nem elég vicces és nem elég szerethető. Előbbi még nem feltétlenül baj, pláne akkor nem, ha jobb ötlet híján mellőzik a folyamatos popkulturális utalásokat, amikre annak idején a Dreamworks még a Shrek-szériánál szokott rá, de a Kung Fu Panda első részénél első ízben, az Így neveld a sárkányodat! esetében pedig végérvényesen leszokott. Azonban ezekben volt annyi báj, hogy az ismerős karakterek is újnak hatottak, a versenyzésről álmodozó Turbó ezt viszont nem mondhatja el magáról. Csupán lerója – hogy stílszerű legyek – a szokásos tisztelet köröket, és csak pillanatokra sejlik fel, hogy neki is van szíve. Ez a lurkóknak nagy valószínűséggel nem fog feltűnni, de a csigaházként hozzájuk nőtt felnőttek – a 3D-t jól használó versenyeket leszámítva – végig nagyokat fognak ásítozni.
Értékelés: 60%
Machete gyilkol
Robert Rodriguez kétségtelenül a B-filmek nagy rajongója, és akkor van igazán elemében, ha vértől gőzös karaktereket kell dirigálnia, nem pedig valamelyik csemetéje „forgatókönyve” alapján instruál mérsékelten tehetséges gyerekeket. Ez már a Grindhousenál is kiütközött, hiszen míg országos cimborája csinált egy B-filmnek álcázott, az átlagosnál is jobban túlbeszélt Tarantino-mozit, addig ő mélyen meghajolt a zsáner előtt. Három éve úgy tűnt, hogy a két epizód közé beékelt egyik ál-előzetest érdemes egész estéssé duzzasztani. A bevételek és a túlzott erőszak azonban csak nagyritkán járnak kéz a kézben, és nem a barázdált arcú Danny Trejo első agymenése volt a szabályt erősítő kivétel. Ennek tükrében csodaszámba megy, hogy sikerült egy még annál is elborultabb folytatást tető alá hozni, ami egyrészt továbbra is nagyszerűen tiszteleg a zsáner előtt (CGI vér ide vagy oda), másrészt viszont napjaink folytatás mániájának tipikus minta példánya, ami az eljövendő harmadik résznek ágyaz meg (amiből szerencsére kapunk ízelítőt az első percekben). Épp ezért – valamint a kelleténél hosszabb időtartam miatt – kevésbé szerethető Rodriguez újabb Machetepatéja, hiába jó látni ismét a vásznon Hollywood két kegyvesztettjét, a lényegében amerikai elnökként is önmagát adó Charlie Sheent (bocs… Carlos Estevezt), valamint a gonoszként élvezettel hülyülő Mel Gibsont. Talán majd harmadjára… az űrben.
Értékelés: 65%