Schwechtje Mihálynak ezúttal is gratulálnék, mert már első játékfilmjével sikerült rátapintania a társadalomnak egy olyan pontjára, mely egyszerre fájó és potenciálisan vonhatná maga után a megfelelő mennyiségű és minőségű dialógust a témával kapcsolatban. A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod egy nagyon is ismerős, mégis, talán az idősebb generáció számára egy kissé mégis ismeretlen, idegen közegben játszódik. Fiatalok vannak benne, akik megízlelik a szerelmet, belekóstolnak a vágyakba és testi gyönyörökbe, érett felnőttet játszanak, miközben lelki egyensúlyuk és világhoz való viszonyulásuk még kifejletlen, képlékeny és mindenek felett: instabil. Eddig rendben van, mindig így volt és nagy valószínűség szerint mindig így is lesz, ám a film mindezt a modern technológia, a közösségi hálózatok prizmáján keresztül láttatja. Természetesen kizárólagosan ettől egy film nem lesz jó, legfeljebb a témája válik fontossá, de esetünkben szerencsére a jobbik helyzet áll fenn.
Eszter (Herr Szilvia) egy átlagos tinilány. Vagy legalábbis átlagosan magának való, különc, ám jó szívű tinilány, aki szerény, visszahúzódó, a valóság elől pedig leginkább a mangák, animék világába menekül. Barátja kevés van, de ő köszöni szépen, eléldegél így. Zavartalannak és nyugodtnak mondható élete fenekestül felfordul, amikor angoltanárja, Csababá (Polgár Csaba) otthagyja az iskolát egy külföldi munka miatt. Eztán egy távkapcsolat üti fel a fejét, ami csak bajok, konfliktusok garmadáját vonszolja maga után majd az érzelmek felborulnak, az érzések megbolydulnak, a tragédia pedig csupán néhány billentyűnyire van.
Van egy kifejezés az angolban, mely úgy hangzik "cyberbullying", mely nagyjából annyit tesz magyarra fordítva, hogy "internetes zaklatás". Ez így, önmagában nem hangzik túl rémisztőnek, vagy épp aggasztónak, de amiként erre a film is felhívja a figyelmünket, egy nagyon is valós, nagyon is jelenlévő problémának számít, mely mellesleg nem csupán a fiatalok körében nevezhető aktív mumusnak, de felnőtt embereknél is gyakorta előfordul, hogy találkoznak vele. Ismert színészek esetében is beszélhetünk erről a jelenségről, nézzük akár Leslie Jones-t, aki a Szellemirtók-beli szereplése okán kapott rengeteg sértő üzenetet (leginkább bőrszínét illetően), vagy épp Kelly Marie Tran, akit ún. Star Wars-rajongók üldöztek a kibertérben verbális, írott abuzív firkálmányaikkal. Lehet nevetni, bagatellnek tekinteni, de attól még nagyon is igazi mindez és nagyon is probléma.
Schwechtje Mihály alkotása persze nem a sztárok életével foglalkozik, az ő története kisebb mezőt ölel fel, de nagyon jól érzékelteti azt, hogy beszéljünk itt bárkiről, emberi érzések, sőt emberi életek, egészséges egzisztenciák azok, amelyek forognak a kockán.
Ami valamelyest meglepőnek bizonyult e sorok írója számára az az, hogy egy több szálon futó cselekményről beszélünk, ami azonban adekvát eszköznek bizonyult az író/direktor számára arra, hogy több árnyalatot adjon mind karaktereinek, mind magának a témának. Ezáltal ügyesen elkerüli azt, hogy pusztán egyetlen nézőpont érvényesüljön és még ügyesebben kikerüli, hogy egy kvázi fekete-fehér perspektíva váljék uralkodóvá a filmen. A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod egyik legjobb húzása és legfőbb pozitívuma ez: a tucatnyi karakter közül bár lépten-nyomon előbukkannak olyan személyek, akik ordítanak azért, hogy aktív antagonistákká nőjék ki magukat, ennek a kísértésnek ellenállnak az alkotók. Mindenki megkapja a maga dimenzióját legalább annyira, hogy egy kicsit megértsük a helyzetüket és ne tudjunk könnyűszerrel, csuklóból ítélkezni viselkedésük, tetteik felett. Ezt a rendező több cselekményfordulattal nyújtja át nekünk, amelyek mindeközben biztosítéknak bizonyulnak arra, hogy nézőként ne tudjunk kényelmesen, fellélegezni és hátra dőlni. Mondjuk ki: mindezek által egy rendkívül lebilincselő és érdekfeszítő filmet kaptunk.
Üdvözítendő az is, hogy több érzékeny témát is egybefoglalt a Remélem, legközelebb… (a netzaklatás mellett a tanár-diák viszony is pellengérre kerül) és volt mersze kicsit jobban belenyúlni a méhkasba, nem akart finomkodni, ugyanakkor tette ezt még anélkül, hogy túlontúl explicitté, vagy öncélúvá vált volna. Sok múlott persze a színészeken is, akik bár kezdők, remekül hozzák a karaktereiket, átültetve azt a fajta autentikus légkört, mely szükségeltetett ahhoz, hogy az eredmény teljes legyen. Hamiskodásnak nincs helye, ezeknek az embereknek tényleg elhisszük, hogy éretlen kamaszok (sokat nyomnak a latban persze azok a "kis" történések is, melyek mindennapjaikat képezik a fiataloknak) és nekik is köszönhetjük azt, hogy olyan valószerű és valószerűségéből fakadóan olyannyira felkavaró lett a végeredmény. És igen, olykor úgy éreztem, mintha egy thrillert néznék, ami pont attól olyan ijesztő és meghökkentő, hogy tisztában van vele a film és ezáltal te is: ez így akár meg is történhet, sőt, sok esetben meg is történik. Lehet, hogy nem veled, vagy nem velem, de valahol mással egész biztosan. És meglehet, hogy egyetlen film nem képes változtatni a dolgokon, de ha már eléri, hogy kicsit elgondolkodjunk és jobban odafigyeljünk a másikra, nos, kezdetnek megteszi. A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod-nak ez szerény véleményem szerint sikerülhet és még többet magáénak tudhat: úgy sikerült minderről beszélnie, hogy közben mindvégig fogva tartott nézőként és egy kiváló film élményével engedett utamnak. Nem köntörfalazok, kimondom, ennek a filmnek a megtekintését kötelezővé kéne tenni minden korosztály számára.