Remény. Lehet kiút, netán délibáb, nyújthat kapaszkodót és ringathat tévhitbe. A remény egyszerre gyönyörű és szemét dolog. A lelkünkbe vájja magát, megszabadulni tőle pedig szinte lehetetlen. Mégis szükségünk van rá, akárcsak az ehhez hasonló filmekre.

Anja (Andrea Bræin Hovig) és Tomas (Stellan Skarsgard) élettársak, három közös gyermekük van, a család azonban tekintélyesebb, ugyanis a férfinak két fia és egy lánya született a korábbi házasságából. Anja túlélte a tüdőrákot, ám egy évvel később áttétes agydaganatot diagnosztizálnak nála. A reményen kívül sok dologra nem támaszkodhatnak, a betegség ugyanis gyógyíthatatlan.

Maria Sodahl műve olyan, mintha maga az élet írta volt. Hiperrealista dráma, annak minden előnyével és hátrányával. Az említett kifejezéstől sokaknak egyből feláll a szőr a hátán, elvégre ki kíváncsi valós problémákra a mozikban, amikor pont az ebből való kiszakadás lenne a lényeg. Nos, ez a műfaj jóval összetettebb annál, mintsem le lehessen degradálni unalmas, hétköznapi gondok ábrázolására, erre pedig a Remény tökéletes példa. A betegség minden egyes állomását végigjárjuk, aprólékos műgonddal szemléltetve. A szembenézést a fájó ténnyel, a gyógyszerek hatását az ember közérzetére, a család reakcióját. Apropó család. Egyértelműen a mű legfontosabb aspektusát képezik, Sodahl pedig úgy volt képes ábrázolni őket, ahogy nagyon kevesen. Nincs bennük semmiféle mesterkéltség, műviség, végtelenül hiteles és valós képet kapunk arról, miként zajlanak itt a mindennapok. Együtt mosolygunk velük a karácsonyi ebédnél és együtt nézünk szembe a nehéz pillanatokkal. Olyan érzése van a nézőnek, mintha valóban ismerné Anját és a népes famíliáját.

Így hiába komor és lehangoló a film témája, képes egyfajta melegséggel elönteni, aminek okán nézeti magát, mi több, elmerülünk benne. Mindemellett arra sem rest, hogy számos fontos kérdésbe beleássa magát. Gondolok itt arra, hogy miként változnak meg az emberi kapcsolatok egy rossz hír hallatán, mennyiben tekintünk másként a körülöttünk zajló világra, illetve előkerül a szokásos közhely: miért csak akkor kezdünk el megbecsülni valakit, amikor már elvesztettük, vagy tudjuk, hogy nem maradt sok közös időnk vele? Mikor vált luxussá a szeretet kimutatása és miért nem lehet magától értetődő? Anja és Tomas kapcsolata tökéletesen prezentálja ezeket a témákat. A bennük rejlő kettősség teszi még hitelesebbé és azonosulhatóbbá a történetet. A cselekményt látva reménykedtem (ha-ha) egy adott befejezésben, s Sodahl, mintha meghallotta volna, pont akkor zárta le alkotását, amikor kellett. Tökéletes ütemben, nem a szánkba rágva semmit, ám végérvényesen hitelt adva a címnek.

A Remény igazi lassú folyású dráma, olyan maníroktól mentes stílusjegyekkel, melyek az európai filmek sajátosságai. Amerikában ez, így nem készülhetne el, de mi ennek csak örülhetünk. A rendező kiváló érzékkel járt körbe egy érzékeny témát, noha ebben nagy segítségére volt a két csodálatosat alakító főszereplő, Andrea Bræin Hovig és Stellan Skarsgard. A Remény olyan, mint az érzés, ami alapján készült. Kinek keserű, melankolikus, ugyanakkor ott van benne a semmihez sem fogható melegség. Ott lapul bennünk és meg kell élnünk, mert remény nélkül a lét is értelmetlenebb.