Az áttétes tüdőráktól szenvedő Richard történetét hiába kedvelte a közönség, a külföldi kritikusok igen rossz véleménnyel voltak róla. Leginkább azt kifogásolták, hogy a főszereplő - és úgy en bloc a forgatókönyv - szélsőséges álláspontokat képvisel, ami érzéketlenségnek számít napjaink irányelveivel szemben.

Kezdjük a sztorival: Richard egyetemi professzor, akinek lánya a saját neméhez vonzódik, felesége pedig a főnökével csalja. Mikor megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, kezelés helyett eldönti, hogy tapintat nélkül, "szabadon" éli le utolsó hónapjait, és elutazik messzire.

Ami miatt abszolút kikezdhető a film - és előszeretettel fel is róják neki -, hogy a legkevésbé sem követi a trendet, már ami a polkorrektséget illeti. Valóban van néhány jelenet, ami túllő a célon (például mikor Richard egy homoszexuális afférba kerül a diákjával, annak megvalósítása meglehetősen ízléstelen), de többségében az elbeszélés pimaszsága egy haldokló ember, és egy kortárs amerikai rendező kiábrándultsága. Roberts főszereplőjének szövegein keresztül kisarkítja és bírálja a feminizmust (emiatt nőgyűlölőnek is bélyegezték a filmet), szentesíti a házasságtörést, elítéli az üzleti életet, a "műveletlenséget", a politikusokat és támogatja a klasszikusok modern parafrázisát, a cinizmus és közöny pedig ellenszenvessé teheti a látottakat.

Ugyanakkor egy haldokló hattyúdaláról beszélünk, vagyis úgy tűnik, Roberts sem bízott abban, hogy értékrendje egy kevésbé szélsőséges esetben megállná a helyét manapság. A film pimaszsága és szarkazmusa bicskanyitogató, de azért keserédes görbe tükör is. Nem figyelmetlenségből, hanem tudatosan szegi meg a mai kor elvárásait, amivel kivívta az újságírók haragját, a nézői értékelések viszont azt mutatják, hogy szinte bármiből lehet viccet csinálni.

A professzor karakterével az egyik legnagyobb probléma, hogy egy helyben toporog. Nem tudjuk, milyen volt a diagnózis előtt, de az apró jelek szerint nem sokban változtatta meg a körülményeit, hogy megtudta, mivel áll szemben. Sokak számára az is zavaró lehet, hogy az egyértelmű leépülésen túl egy se veled, se nélküled utat jár: eltervezi, hogy elutazik, de erre még sokáig nem kerül sor. Ez tűnhet pusztán rosszul kiválasztott szituációnak (lehet, érdekesebb lett volna feldolgozni Richard vándorlását vagy elvonulását), de ezzel együtt jól bemutatja, hogy hiába vannak terveink, hiába nem tudunk változtatni a sorsunkon, nagyon is ragaszkodunk az életünkhöz, méghozzá a régi megszokotthoz. Meglehet, hogy szabadabban kezdünk gondolkodni, szókimondóbbak és bátrabbak leszünk, de mindezt a (kétes) biztonságot nyújtó közegben szeretnénk tenni, hiszen annyi más ismeretlenné válik számunkra. Ezért megértem, ha valaki a professzor döntésképtelenségeként éli meg a filmet, de ez az időhúzás inkább emocionális okokból történik, mint sutaságból vagy képmutatásból.

A kendőzetlenség ebből a szempontból izgalmas, hiszen van, akinél kiveri a biztosítékot, van, aki pedig jól mulat majd rajta. Ami ennél jóval nagyobb probléma, az a túlzott teatralitás. Míg Johnny Depp a problémákkal küzdő, bohókás karaktereitől (önmagától?) nem rugaszkodik el, a történet realitásához közelítve sokkal visszafogottabban játszik, mint az utóbbi években, és hiába köszönhető ez főleg a szerep milyenségének, nagyon jól áll neki. Így a túlzott színpadiasság egy-két kivételtől eltekintve nem rá jellemző, hanem a kisstílű, szerencsesütikbe illő magyarázó monológokra. Lehet, hogy a helyzetek és a szereplők viselkedése néha otromba, de a film és a sajátos nézetek nyíltságának kellemetlen és klisés ellenpontjai az életről való elmélkedések. Ezért ha választanom kéne a film két pólusa között, inkább legyen kínosan megosztó, mint unalmas és banális.

Persze, lehet azon vitatkozni, hogy Richard az életéről számot adó kétségbeesett ember vagy szimplán bunkó - valószínűleg mindkettő. Mindenesetre Roberts korábbi, ugyancsak a küzdésről szóló debütáló filmje, a Katie búcsút int is hasonlóan pesszimista felhanggal rendelkezik, és hasonló mértékben osztotta meg a közönségét. A Richard búcsút mond bár leginkább felszínesen, de érzékeny témákat érint, amikre könnyű ugrani, ha az ember nem próbál iróniával fordulni felé. Kifinomultabb eszközökkel és a közhelyeket elhagyva egy könnyedebb, de markánsabb dramedy lehetett volna, de még így is vérlázító a lazasága.