Woody Allen legújabb filmje egy idős férfiról, Mortról (Wallace Shawn) szól, aki publicista feleségével, Sue-val (Gina Gershon) elmegy a San Sebastian Filmfesztiválra. Az ok, amiért elmegy az, hogy úgy sejti, neje belezúgott az egyik kliensébe, egy nagy sikerű, feltörekvő filmrendezőbe, Phillipe-be (Louis Garrel). Ismerős terep? Nem véletlen.
Mort tipikus Woody Allen-i karakter: introvertált, ideges típus, képzelt beteg, művészi ambíciói vannak és törekszik a tökéletesre (ám mintha előre el lenne rendelve: sose fogja azt elérni). Mindezek mellett feleségével való kapcsolata megromlott és folyamatosan hangot ad a haláltól való félelmének. Nem könnyű vele az élet, azt hiszem ez már ennyiből leszűrhető, de hogy klasszikust idézzek, végül is neki kell saját magával eltöltenie napi 24 órát. A cselekmény a San Sebastian Filmfesztivál alatt zajlik és Mort narrációja vezeti be a cselekményt (aki éppen a pszichológusának meséli el a történteket).
Ha azt hiszed, hogy tudod mi fog történni azok alapján, hogy láttál néhány Woody Allen-filmet (vagy épp az összeset), akkor nem fogok neked nagy meglepetést mondani: az fog történni, amit megjósolsz. És nagyjából úgy, ahogyan azt sejted. Mort neurózisa egyre erősebb, társul mellé egy kis hipochondria, orvoshoz fordul, az orvosa pedig egy fiatal, zűrös magánéletű lány (Elena Anaya), akivel lassan kezd összemelegedni. Nem olyanformán, mint annak idején a Manhattanben Isaac Tracy-vel, inkább egyfajta plátói kapcsolat alakul ki közöttük. Talán, egy másik világban együtt lehetnének, de az érzelmek és az élet adta komplikációk ezt ellehetetlenítik. Meg kicsit talán a korkülönbség is, bár az sose volt igazán faktor Allen filmjeiben.
A jó hír, hogy a Rifkin fesztiválja jobban sikerült, mint a rendező előzője, az Egy esős nap New Yorkban. A kevésbé jó hír, hogy ahogyan az utóbbi filmjeinek többségében, úgy itt is azt a tendenciát láttam kiteljesedni, hogy Allen elfáradt és kevésbé áldoz az új, érdemes ötleteket oltárán. Mort ideges keresztül evickélése saját párkapcsolati hullámain szórakoztató, de csak mérsékelten, ahogyan a dialógusok is inkább azt juttatták eszembe, hogy ezt a fajta szellemes-intellektüel humort korábban sokkal jobban, frissebben csinálta. Ennek ellenére szó se róla, Wallace Shawn mulattató Allen-imitátor, csodálom is, hogy korábban nem kapott nála főszerepet, annyira szerethetően szerencsétlen és hiteles. Ahogyan annak is örültem, hogy Gina Gershon is lehetőséget kapott - nagy kár, hogy játékában csak néha tud igazán kibontakozni, mert folyamatosan azt éreztem, limitálva van a szerepe által. Ezt azonban már szintén megszokhattuk a kései Woody-filmekből: mindig van nála egy-kettő olyan karakter, akik kvázi jelképesen vannak jelen és kevésbé teljes értékű karakterekként. Ebbe a kategóriába itt most Louis Garrel is beleesett.
Sajnálatos módon sehol egy olyan üdítő színfolt, mint amilyen Penelopé Cruz volt a Vicky Cristina Barcelonában, sehol olyan szépen végigvezetett, elgondolkodtató ötlet, mint amit az Éjfélkor Párizsban című filmben láthattunk. Ezek helyett - mintegy ezek kompenzálásaként - kapunk néhány találó álomjelenetet, melyben régi filmklasszikusok idéződnek meg (és ezek tényleg feldobják a filmet), illetve Vittorio Storaro operatőri munkáját. Előbbi jó okot ad arra, hogy kicsit a filmszakik felkapják a fejüket és kitalálják, melyik álom melyik filmet idézi (természetesen Bergman filmjei is szerepet kapnak), ahogyan arra is, hogy Christoph Waltz feltűnjön egy cameo-szerepben, amit most nem lőnék le, de annyit mondanék: remek és ihletett választás volt. Utóbbi (azaz Storaro munkája) szép, élénk színeket és lágy képi világot eredményez, aminek hatására azt éreztem, a film legyen bármilyen generikus és kiszámítható Woody Allen többi filmjéhez viszonyítva, azért mégis könnyedén gördül és sok esetben jó nézni.
Ha azt gondolod, hogy ezek a dicséretek haloványnak hatnak, joggal hiheted. De a helyzet az, hogy dacára minden botránynak, dacára annak, hogy "volt már jobb is", azért csak örömmel veszem, hogy Allen ennyire lelkesen készítette éveken át a filmjeit. De azért csak örülnék annak, ha beleférne a pályaműbe még egy mestermű.
