Emily (Zoe Kazan) az éjszaka kellős közepén kipattan az ágyból és szedelőzködni kezd. Kapkodva keresi nadrágját és a többi ruhadarabját, miközben Kumail (Kumail Nanjiani) kérdő tekintettel nézi, mégis mi a fenét csinál. Állítása szerint csak kávét akar inni az egyik éjjelnappaliban, mert megkívánta. Kumail még mindig értetlenül áll az eset előtt, mire Emily végre elismeri kissé kétségbeesetten, kikelve magából, hogy azért akar elmenni ilyen kései órában, mert szarnia kell és ilyen vékony falak között ő ezt nem tudja véghezvinni. Kumail később hazaviszi őt, hogy nyugodtan tudja elvégezni sürgős teendőjét. Többek között ez IS a szerelem.

Az imént leírt jelenet egy másik filmben akár a vágópadlón is végezhette volna, hiszen a cselekményt nem lendíti előre és a két főhősről sok újat nem tudunk meg (azon kívül, hogy Emily vékony falak között képtelen kakálni). Viszont a szituáció a maga egyszerűségével és hétköznapiságával együtt olyan megkapóan őszinte, igazi, és olyan szépen használja arra a rendező, hogy elmélyítse a két főszereplő egymás iránti odaadó szeretetét, hogy muszáj imádni. Teszi ezt úgy, hogy nem húzza túl a vonalat és nem kezd el hahotázni a jelenet azon, hogy wc-re kell mennie a női szereplőnek. Egyszerűen egy önmagában mókás helyzet, amit remekül ad át a film.

A Rögtönzött szerelem - már talán ennyiből is látszik -, nem egy hétköznapi romantikus komédia. Messziről kerüli a giccset, nélkülöz minden hatásvadász effektust és mégis, olyan elemi báj és cukiság övezi minden egyes percét, hogy öröm nézni. Mindezt úgy - és talán ebben rejlik a film legnagyobb ereje -, hogy túlmutat a romantikus komédia határain és a műfaj frissen, szellemesen kezelt alapelemeit egy jókora kultúra-konfrontációval vegyíti. Kumail pakisztáni és Emily amerikai származása képezi ugyanis Showalter filmjének egyik fő pillérét és az egyik centrális konfliktus erre a különbözőségre van kihegyezve. Kumail és családja ugyanis bár Amerikában él, a szülők fiúkat mégis jó pakisztániként igyekeznek nevelni (dacára annak, hogy csemetéjük már rég elkanászodott azzal, hogy standuposként próbál magának karriert csinálni) és anyja minduntalan azon van, hogy saját nemzetségükből találjon neki feleséget. Kumail ezt elnéző, félszeg mosollyal és beletörődéssel tűri, de elmondani már nem mondja el Emily-nek, aki talán több egy páréjszakás kalandnál. Amikor pedig a lány számára kiderül, hogy nem hogy nem mondta el szüleinek kettejük kapcsolatát, de még azt is titkolta előle, hogy anyja össze akarja hozni mindenféle lánnyal, a bili kiborul.

Kumail két kultúra közötti átjárását és folyamatos dilemmáját a film könnyed hangvétellel, jó adag humorral kezeli, de nem bagatellizálja el. Rámutat arra, hogy egyes nemzetek kultúrái az egyén számára kulcsfontosságú, de azt sem hagyja szó nélkül, hogy Amerika egy olyan hatalmas nagy olvasztótégely, ahol fiatalember legyen a talpán, aki képes megállni a talpán egyensúlyvesztés nélkül. Hősünk is csak ingadozik és hiába mutat példát neki családja, nem tudja, miben is higgyen - más részről pedig azt akarja a legkevésbé, hogy az ő szívüket összetörje valamilyen ellenszegüléssel. Emily képbe kerülése az ő pártfoglalásának és kvázi hitkeresési missziójának a vége is egyben. 

A Rögtönzött szerelem már ennyivel lazán, csuklóból odatenné magát szívünkbe. De nem csak abban nyújt újat, hogy páratlan empátiával és érzékenységgel mutatja be, hogy miként próbál Amerikában megélni egy pakisztáni család, hanem a nézői könnyekre pályázó "szerelmem-súlyos-beteg"-szubzsánerbe is új életet lehel, ugyanis a női főszereplő a film egy pontján kómába esik egy súlyos betegség következtében. Fesztelenül, minden műfaji manír nélkül képes minket a film egy érzelmi hullámvasúton keresztülrángatni. Egy emberként szurkolhatunk Emilyért és egy emberként szurkolhatunk azért is, hogy ha felépül, akkor ismét összejöjjön emberünkkel. Közben bőszen potyognak a könnyeink - hol a nevetéstől, hol a bánattól, hol az aggodalomtól, de sosem érezzük úgy, hogy megvezettek bennünket, hogy hamis érzelmekkel szembesülünk. Az egész igazinak tűnik és őszintének, autentikusnak és közben eszméletlen frissnek, ami a műfaji felhozatalt illeti. Meg kell mondjam, rég vágytam ennyire arra, hogy megkapják a maguk happy endjét a főszereplők. 

Ritkaságszámba meg az olyan film, ami azon túl, hogy ennyire vidám természetű, ilyen okosan szól hozzá komoly dolgokhoz. Ritkaságszámba megy az a film, ami felhasználja ugyan a "szerelmem-súlyos-beteg"-sztorivonalat, de még ekkor, a legszarabb helyzetben is humoránál van (hatalmas ölelés Holly Hunter és Ray Romano kettősének, akik Emily szüleiként lopnak el több jelenetet is Kumail orra elől). Nem csak az idei év, de talán az utóbbi évek egyik, ha nem legcukibb romantikus komédiája ez. 

[Megjegyzés: a film Kumail Nanjiani és Emily V. Gordon saját élményei, tapasztalatai alapján íródott - igen, beleértve ebbe a kómába esést is.]