Alfonso Cuaron filmje csodálatos alkotás. Ezt itt és most, már a legelején szeretném leszögezni. Azon filmek csoportját gyarapítja, amelyek egyszerre annyi mindent adnak, hogy elsőre képtelenség mindet befogadni és feldolgozni, és mint olyan, az idei év egyik legnagyszerűbb mozgóképes darabja számomra, amelyet nézve egész egyszerűen felfoghatatlan, miért is nem csodálhattuk meg ezt a mozivásznon. Így, gyöngyvászon híján tehát a legjobb javaslatom az, hogy mindenki a tőle telhető legnagyobb képernyőn/monitoron igyekezzen megtekinteni Cuaron filmjét. Megérdemli, majd meglátjátok, hogy miért.
De miben is rejlik a Roma ereje? Elsőre nehéz volt megfogalmaznom magamban, hiszen kevéssé működik úgy, mint egy a közönséget hagyományosan szolgáló film. De tudjátok mit? Kezdjük azzal, hogy elmondom, miről is szól. A Roma egy mexikói, középosztálybeli család történetét meséli el és történetesen a hetvenes években járunk (pontosabban 1971-ben). Az igazság pedig az, hogy ha csak ennyit mondanék el, tökéletesen elég lenne kiindulópontnak, hiszen nagyon leegyszerűsítve ez a film tényleg "csak" arról szól, hogy bemutat nekünk egy sokgyerekes családot, valamint a család cselédlányát, Cleót. Mindezt 135 percben és úgy, hogy képes minden képkockáját ritkán látott varázzsal megtölteni - ilyenre pedig csak a legnagyobbaknak van kapacitásuk.
Cuaron gyengéden von be bennünket a cselekményt alkotó történésekbe, ez a gyengédség pedig kitart egészen a film végéig. Nem a sűrűjébe húz be minket, kamerája inkább választja a tisztes, udvarias távolságot. Legyek vagyunk a falon csupán, ahogy szép lassan megismerjük ezt a családot, ahogy legyek vagyunk a fiatal lány, Cleo falán is, ahogy őt mutatja be a rendező. A kamera sokszor csak pásztáz, felméri a terepet, figyeli az eseményeket, szemrevételezi a történseket. Mi hallgatunk és nézünk, miközben próbáljuk magunkban összetenni a nagy képet. Látjuk, amint Cleo randevúra megy, látjuk, amint a fiúnak bevallja, gyermeket vár és látjuk, amint a családfő elbúcsúzik a feleségétől - mint később megtudjuk, lényegében örökre. Rendkívüli önmegtartóztatásra vall, hogy ezeket a pillanatokat, amelyek alapvető fontossággal bírnak, nem ruházza fel holmi melodramatikus köntössel a direktor. A zene nélkülözése, valamint a közelképek nagyarányú mellőzése döntő fontosságúnak bizonyul ezt illetően - mindezek együttesen hagyják, hogy hagyományos értelemben vett súlypontok nélkül érje el hatását a film. Ezen összetevőket figyelembe véve akár arra is lehetne következtetni, hogy a Roma egy saját magát a nézőjétől távoltartó darab, amely nem hagyja az érzelmi bevonódást, erről azonban szó nincs. Cuaron kamerája egész egyszerűen csak minden erejével azon van, hogy minél többet magához öleljen ebből a világból és annak atmoszférájából, hogy egyszerre annyit mutasson és annyit érzékeltessen, amennyit tud. A gyengédség amivel ezt véghez viszi és amelyet már említettem, süt a film minden egyes képkockájáról. Nem kapkod, nem siet sehová, kihasználja a kitöltendő időt, mégpedig nagyon is hasznosan. Egy hatalmas tabló ez, amely egyszerre grandiózus és megkapóan intim, a szereplőket pedig képes a létező legnagyobb humánummal ábrázolni.
A sorok között pedig nem csak egy család története ez, de szerelmes levél az életünkben betöltött nők, anyák felé is (a férfiak szignifikáns kisebbségben vannak ebben a filmben), hiszen ebből a tisztes távolságból egy olyan nő kálváriáját is végignézhetjük, aki igyekszik egyben tartani saját magát és családját is, miután férje lelépett a szeretőjével. A metódus, ahogy ezt ábrázolta Cuarón valamelyest emlékeztet a Lady Bird-ben látottakhoz: mindkettő a maga láthatatlan eszköztárával egy családanya portréját festi fel, mindkettő esetében a legvégén világlik ki mindez tisztán és mindkettő ugyanolyan figyelmet fordít az őt körülvevő környezetre is. Rendhagyó, de érdekes és hatásos megoldásnak tartom, hogy kicsit a háttérből figyeljük mindezt (Cléo-val együtt, hiszen minden távolsággal együtt leginkább vele tartunk nézőként), ugyanakkor bizonyíték ez arra, hogy nem csak egyféleképpen lehet valamit elmesélni. Van, hogy egy ilyen szokatlan módszer még jobbnak bizonyul, mint egy sokatlátott verzió. De nem csak az anyákról, kicsit magáról az életről is beszél a film - annak dicséretéről, a múlékonyságáról, az embert körül ölelő szeretetről, illetve annak fontosságáról. Sokan sokféleképpen beszéltek már erről, de Cuarón képes olyan költőien, udvarias közvetlenséggel és kedves melankóliával fogalmazni a képeivel, hogy isszuk minden szavát-kompozícióját.
Mindeközben - minő meglepetés - a Roma az év egyik leggyönyörűbben fotografált filmje, amely telítve van olyan jelenetekkel, amelyek garantáltan beleégeti magát a néző retinájába és szívébe egyaránt. Legyen szó akár arról a szegmensről, amelyben Cléo az újszülötteket nézi (egy hirtelen jött földrengést pedig csodával határos módon élnek túl az inkubátorban tartott csecsemők), vagy a szülésjelenetről, amely mesterien szívszorító és sokkoló egyben, filmnyelvileg pedig amilyen egyszerűnek tűnik, annyira tökéletes. A fekete-fehér képsorok, amelyekért Cuarón a felelős pedig hosszú, kitartott snittekben mesélnek és képesek a lepukkant városrészeket is a maguk módján szépnek ábrázolni. Már-már azt mondanám, elegáns grandiozitással ábrázolnak anélkül, hogy egy pillanatra is fellengzőssé válna ez az egysnittes módi (mint - teszem azt - Inárritu esetében). Öncélúságtól és szépelgéstől mentesen tobzódik a vizuálisan ragyogó momentumokban.
Nyilvánvalóan sokak számára vitatémát képezheti, de e sorok írója mindenképp azt vallja, hogy mindent összevetve Alfonso Cuaron Romája filmográfiájának legékesebb darabja. Nagy szó ez egy olyan listát nézve, amely tartalmazza nem csupán Az ember gyermekét, de a Gravitációt is. A Roma ezeknél a filmeknél sokkal személyesebb hangvételt üt meg (a rendezőt nagyban inspirálta saját gyerekkora), ebben a vonatkozásban pedig leginkább az Anyádat is című filmjére emlékeztet. Az a filmje ugyan egy az ifjonti szexéhséget és kalandvágyat pikánsan ábrázoló darab volt, a Romában tapasztalt sokrétűséget, a jelentéktelennek tűnő részletekre történő kitérést már ebben is megfigyelhettük. Amennyiben pedig az Anyádat is egy ígéret volt valami még nagyobbra, még személyesebbre és még kiforrottabbra, úgy a Roma ennek az ígéretnek a beváltására született és feladatát minden tekintetben teljesítette. Szóval, nem röstellem kimondani: egy igazi remekművel állunk szemben, amelyre egészen bizonyosan emlékezni fogunk 10-20-30 év múltán is.