Roman J. Israel semmiképpen nem nevezhető egy hétköznapi figurának olyan értelemben, hogy szociális készségén bőven lenne mit javítani: nem tudja, hogyan kommunikáljon egy nővel, akivel éppen randevúzik, megjelenése pedig finoman szólva is valószerűtlen - hatvanas évekből eredő afro-frizurájánál csak hatalmas szemüvege a döbbenetesebb. Tulajdonképpen, ha megnézzük az egész embert, akárcsak ha egy másik korból került volna ide. Más részről egy igazi lovag ő, aki hisz a nagybetűs IGAZSÁG-ban, aki egy egész életet képes arra áldozni, hogy a JÓ ügy érdekében harcoljon és aki - nem meglepő módon - amikor kikerül az íróasztal rejtekéből a nagyvilágba (nagyvárosba), képtelen istenigazából érvényesülni. Egy jóhiszemű aktivista ő, aki igyekszik lavírozgatni a jogi hercehurcák girbe-gurba útvesztőjében. Hol több, hol kevesebb sikerrel, ám töretlen elánnal.
Amit megtudtunk Dan Gilroy legutóbbi, 2014-es filmjéből (Éjjeli féreg) az nem csak annak újbóli bizonyossága, hogy Jake Gyllenhall nagyon jó színész tud lenni, hanem az, hogy a forgatókönyvíró/rendező vonzódik az akár kényelmetlen témákat is feszegető karaktertanulmányokhoz. Ám míg az Éjjeli féreg című filmje egy olyan karaktert mozgatott és tett középpontba, akinek morális iránytűje finoman szólva is töredezett, így egy beteg elme működésébe engedett bepillantást, addig a Roman J. Israel esetében ennek az ellenkezőjét prezentálja. Amott egy gátlástalan médiafilmes, emitt egy kicsi ügyekre specializálódott ügyvéd. Enciklopédikus tudásuk mindkettőt munkájuk élharcosává tehetné, viszont ahol hiányzik a gerinc és az emberi méltóság tiszteletben tartása, ott tud érvényesülni igazán a feljebblépés lehetősége. Louis Bloom mindenkin gátlástalanul átlépdel annak érdekében, hogy felkerüljön a karrierlétrán, Israel csupán egy hibát vét a törvényességben, már az szarhullámot ver a feje fölé. Gilroy karaktertanulmányai - figyelembe véve mindkettő befejezését - nem túl optimisták: habár lehet az ember gerinces és becsülettudó, mégis kifizetődőbb az, ha karrierjét gátlások és bárminemű szégyenérzet nélkül viszi véghez.
Roman az után kap lehetőséget tehetsége szélesebb terepen történő megnyilvánítására, miután üzletpartnere kórházba kerül. Ekkor kerül képbe George Pierce, a nagymenő ügyvédcég vezetője, aki kvázi szárnyai alá veszi a férfit és akin keresztül igazán érvényesülhetne hősünk. Roman azonban hoz néhány rossz döntést (önfejűségéből fakadón), ezeknek a rossz döntéseknek pedig megvannak a maguk következményei.
Dan Gilroy filmje ráérős tempóban csordogáló, dialóguscentrikus, de ezzel együtt érdekfeszítő film, amelynek befogadását talán az akadályozhatja meg a leginkább, hogy nehezen lehet besorolni egyetlen műfajba. Kicsit az ügyvéd-filmekkel kokettál, de egy másik jelenetben már a "különc zsenik"-témakört érintgeti (Roman ugyanis kívülről fújja az egész törvénykönyvet), hogy aztán a végén egy visszafogottan feszült thrillerbe forduljon. Egyik sem igazán domináns, éppen ezért az egésznek van egyfajta széthúzása: a Roman J. Israel Esq. egy enyhén szóval all-over-the-place mozi (csak hogy szép magyarosan fejezzem ki magam), viszont egy valami csak összetartja: Roman karaktere. Roman furaszerzet, szociálisan különc figurája érdekfeszítő jelenség, akinek bár vannak megkérdőjelezhető döntései, mégis rettentő szimpatikus és tiszteletre méltó. Egy olyan korszakot képvisel, amelynek már rég leáldozott és egy olyan egyszerű, idealista látásmód birtokosa, aminél már sokkal komplikáltabbak ma a dolgok (egyik legjobb példa erre az, amikor előadást tart egy fekete fiatalokból álló aktivista-csoportnak, de rosszul sül el a dolog). Ezt a karaktert pedig az a Denzel Washington kelti életre, akinek már azt is elnézzük, ha olykor középszerekben bukkan fel, hogy puszta karizmájával hódítson (lásd példaként a Száguldó bomba című Tony Scott-darabot), ő azonban nem ezúttal ezzel nem elégedett meg. Az ő megformálásában válik igazán élővé Roman: az ő megformálásában történik meg az, hogy ez a rendhagyó megjelenésű úriember (a már említett afro-frizura és hatalmas szemüveg mellett az öltözékre is külön hangsúlyt fektettek az alkotók) se nem karikatúra vagy önmaga paródiája, sem pedig egy szánalomra méltó karakter. Washington hol kedvesen esendő, hol váratlanul nyers modorú, őszinte emberként ábrázolja Romant, aki lehet bármennyire kívülálló, azért az egyszerű örömök híve ő is - a film egyik legmosolyogtatóbb pontja, amikor térdnadrágban és ingben ejtőzik a strandon. Mellette - nézzük bárhogy is - Colin Farrell inkább csak másodhegedűs lehet, bár annak egészen sármos és jóvágású és partneréhez hasonlóan szintén ellenáll a könnyen bekategorizálhatóságnak. Egyik jelenetben még olybá tűnik, hogy ő lesz hősünk legfőbb ellenlábasa, majd kezdeti ellenlábasból egyfajta mentorrá, társsá lép elő, hogy aztán kvázi utódként, a nemes ügy továbbvivőjeként búcsúzzunk tőle. Persze, Farrell kétségkívül jó színész, jól adja a karrieristát, a férfit, akinek kevéssé az egyén az érdekeltje, inkább a siker, a könnyű kibúvók. A milliókat érő autó. Remek kontrasztot nyújt Israel, aki minderre magasról tesz és aki mindenkit egyenlő bánásmódban részesítene. Szolgálná a törvényt, az igazságot és mindent, ami ennek szinonimája vagy rokonszava. Lelkesedése pedig - következzen az bármifokú naivitásból - ragadós.
A Roman J. Israel Esq. végtére is egy olyan film próbál lenni, ami picit derűlátó, hiszen bár nem nagyon mismásolja el azt, hogy senki nem lehet túlzottan becsületes és senki nem hibázhat büntetlenül, azért az utolsó hangjegyek kellően magasak ahhoz, hogy az ember picit jobb érzéssel álljon fel a film után üléséből. Kivéve, hogy…Well, Louis Bloom-nak mégiscsak jobban sikerült szintet lépnie, ezt pedig mérhetetlen gerinctelenségének köszönhette. Israel harca pedig így ezen tulajdonság híján nem lesz más, csak egy harc a szélmalommal.