Rontó Ralph – Kritika

Második szint: A sokszínűség. Egy korábbi, de egy azon istállóba tartozó, név szerint a Pixar klasszikusát, a Toy Story-t megidéző felütés (megelevenedő játékok, mikor senki sem látja őket) után a játékmenet végig egyenletes – és kiszámítható – színvonaláról láthatatlan segítőnk, Rich Moore rendező gondoskodik. Ő korábban olyan, nem éppen kontroller kompatibilis, de önkritikus darabok programozásában vett részt, mint a Duck Dodgers, a Futurama vagy épp a Simpson család. A játékos (játékbeli elnevezése: a néző) pedig – kortól függetlenül – jókat derülhet a különböző világok színességén, ötletességén, miközben karakterei egyre jobban a néző szívéhez nőnek, amit a kortárs játékok állandó bug-ja, a 3D próbál nehezíteni.

Harmadik Szint: A mondanivaló. A legnehezebb szint, amibe rendre belebuknak a nagy riválisok – az egykor erről híres Pixar újabb hősei is félvállról veszik – és rendszerint a biztonsági játszma nevű kóddal bekkelik ki ezt a pályaszakaszt. Szerencsére a Rontó Ralph-ból mellőzték eme csalásnak a lehetőségét is és játszi könnyedséggel teljesíti ezt a részt is. Karakterei a szokásos barátság, szeretet, szerelem elemek mellett felvetik a másság és annak elfogadhatóság kérdését is, de a külcsín ellenére sem fekszi meg a néző gyomrát az üzenet átvitele.

Végeredmény: Gratulálunk! Ha mindhárom szintet megközelítőleg jó pontszámmal sikerült teljesíteni, akkor a jutalmunk az Elégedett Néző Aranymedálja, amelyet ha nem is a falra, vagy a házi konzolra, de a szívünkbe mindenképpen kitűzhetünk. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=IhBZYHyM3_M[/embed]

Oldalak: 1 2