S. Rajamoulinek már a Baahubali-filmjeivel is sikerült felhívni magára a figyelmet, de az igazi áttörést az idei RRR jelentette, melynek címe az "emelkedj", az "üvölts" és a "lázadj" szavak angol megfelelőinek rövidítését adja (Rise, Roar, Revolt). A több, mint háromórás blockbustert a szélesebb közönség a Netflixen tekintheti meg (noha számunkra még így sem elérhető, ugyanis a "magyar Netflixet" elkerülte), emellett többek között Indiában és az Egyesült Államokban a mozik is műsorra tűzték tavasszal. Mind a szakma, mind a közönség szerette a filmet, és idővel kezdtek olyan pletykák is szárnyra kelni, hogy India majd ezt küldi a 2023-as Oscar-versenyre. A legfrissebb hírek azonban cáfolták mindezt (helyette a Last Film Show képviseli az indiai filmgyártást), és ez remek apropó arra, hogy a Puliwood hasábjain is népszerűsítsük Rajamouli grandiózus filmeposzát.

Első körben oszlassunk el minden tévhitet: annak ellenére, hogy egy indai filmről van szó és stílusjegyeiben nem sokban különböznek, az RRR nem egy bollywoodi produkció, hanem a tollywoodi filmgyártás újabb ékes darabja, ami telugu nyelven készült. A film másik nyelve az angol, ugyanis a történet a 20-as években játszódik, amikor India még a Brit Korona gyarmatának számított. A gondi törzsből foglyul ejtenek a britek egy kislányt, akinek a megmentésével Bheemet (N.T. Rama Rao Jr.) bízzák meg, aki kivételes fizikai erővel rendelkezik. Mindezt megelőzvén a britek ráállítanak egy hasonló adottságokkal felruházott rendőrt, Rajut (Ram Charan Teja), hogy megakadályozza a szöktetést. A bökkenő az, hogy arcról sem ismerik egymást, előbbinek csupán híre van, így beazonosítani senki nem tudja. A sors viszont úgy hozza, hogy a barátok lesznek, és a háttérben rejlő motivációk titokban maradnak egymás előtt. Legalábbis egy ideig.

Az RRR adrenalindús tempója már a legelső perctől kezdve érzékelhető. Bár a film több, mint három órás, az akciójelenetek, a musicalbetétek és a pörgős cselekmény bőven tartogatnak annyi meglepetést, hogy ne terelje el a figyelmünket a hosszú játékidő. Itt nincs megállás, csupán egy-egy drámai tetőpont és harcjelenet között akadnak rövidke hatásszünetek, melyek arra hivatottak, hogy a narratíva ívét továbbvigyék. A történet szépsége valahol az egyszerűségében rejlik: felismerhetjük benne Ben-Hur és Messala drámáját, John Woo korai filmjeinek kézlenyomatát, az indiai mitológiát és napjaink szuperhőstörténeteit. Az RRR tehát nemcsak az indiaiaknak szól, akik a bőrükön tapasztalták a brit elnyomást, hanem kulturális háttértől függetlenül érdemes elmerülni Rajamouli műfajegyvelegébe, melyből bőven lehet lakmározni a történelmi filmek, a musicalek és a buddy movie-k szerelmeseinek.

A karakterek már-már parodisztikusan kisarkítottak a moralitás skáláján, mégsem érződik az, hogy a film élni akarna az ironizálás eszközével. A kolonizálás időszakának áldozatai szemszögéből nézve ugyanis teljesen érthető ez a szélsőséges látásmód, melynek szerves részét alkotják a hősök és az antihősök. Ebbe a kultúrába tökéletesen illeszkedik az, ha valaki a kínzópadon dalra kap, vagy egyik percről a másikra megbocsát ősellenségének, ugyanakkor ennek fordítottja is megtörténhet bármelyik pillanatban. Nehéz eldönteni, hogy valódi hús-vér embereket, vagy legendákból kilépett nem e világi entitásokat látunk, mindenesetre az RRR képes volt arra, amire (történelmi) blockbuster régóta nem: érző, lélegző, szívből jövő történetet prezentálni. Rajamouli munkáját nem lehet eleget méltatni, aki forgatókönyvében és rendezésében csúcsra járatta a műfajok közötti ugrálás kimért dinamikáját, de ne feledkezzünk meg a film zeneszerzőjéről, M. M. Keeravaniról sem, aki fülbemászó betétdalaival új szintre emelte az akciófilmekben rejlő katarzisfaktor kiaknázását.

Filmtechnikailag ugyancsak maradandó élményt nyújt az RRR, le sem tagadhatná, hogy ez minden idők legdrágább indiai filmje (kb. 72 millió dollárból készült). Az akciójelenetek dinamikusak, a színekkel való játék szemet gyönyörködtető, talán a CGI-állatok lógtak ki időnként a jelenetekből, de mindezt félretéve is kimondható, hogy a film maga a nagybetűs audiovizuális élmény, amit bánhatunk, hogy nem tapasztalhatjuk meg az itthoni mozikban.

Nem kizárt, hogy ez a formanyelv valakinek túlságosan tolakodó és over-the-top (az alábbi kedvcsináló kellőmódon felkészít erre), de bizonyos szempontból ez a fajta merészség, mértéktelenség, kreativitás és naivitás állít fel referenciát a hollywoodi blockbusterek számára, melyekből bőven van mit meríteni a jövőre nézve.