Adott egy férfi, aki álmodik. Leginkább festményekkel. Próbálja megfejteni a dolgot, de beletörik a bicskája, hiába dolgozik ő maga is lélekturkászként - olybá tűnik, könnyebb mások fejében megtalálni a gebaszt, mint a sajátjában. Adott egy lány, aki viszont műtárgyakat lop. Kleptomániás. Kettejük útja egy ponton óhatatlanul összetalálkozik, majd kölcsönösen próbálnak egymáson segíteni, bár módszereik meglehetősen un-ortodoxnak bizonyulhatnak. A férfi, Ruben Brandt ugyanis egy idő után azon kapja magát, hogy Mimit, a mestertolvajt néhány másik pácienssel együtt elküldi egy kis világkörüli "turnéra", hogy ellopják azon festményeket, amelyek rémálmaiban üldözik őt.

Az első kifejezés, ami eszembe jutott a Ruben Brandt, a gyűjtő kapcsán az az, hogy egy rendkívül ingergazdag filmről van szó. Ingergazdag úgy, mint ahogy az volt Steven Spielberg Ready Player One-ja - telítve utalásokkal (itt mondjuk popkulturális referenciák helyett inkább képzőművészeti jellegűekkel), amiket az ember nem győz befogadni, feldolgozni, megérteni. Én, bevallom őszintén felét nem értettem, de azoknak üzenem, akik esetlegesen aggódnának amiatt, hogy ez levonna a mű értékelhetőségéből: nem számít, éppen érted-e vagy sem, milyen festményt idéznek meg, az élmény akkor is különleges lesz. Részben azért, mert alapvetően akciófilmes dramaturgiával dolgozott a rendező és a heist-filmek egyes elemeit emelte be alkotásába és azokat bolondította meg a maga festészet iránti elkötelezett rajongásával. Mintha egy Lynchbe fojtott Ocean's Eleven-t néznénk rajzfilm-változatban, sármos Clooney és bandája helyett egy csapat misfittel. Krstic persze Soderbergh-gel ellenben nem egyetlen nagy akcióra összpontosít és nem azt készíti elő, hanem sok kicsi küldetést, tolvajlást sorakoztat fel. Rubenék minden akciója tartogat valami vizuális furfangot, ahogy a cselekmény maga is igyekszik fordulatokkal örvendeztetni a befogadót.

A másfél órás játékidővel bíró film egy perc nyugtot sem hagy az embernek, folyamatosan támadja (nem tolakodón, inkább elegáns lelkesedéssel) az érzékszerveket és szinte minden egyes képkockára jut valami ínyencség. És itt most nem csupán az animációra gondolok, amely már önmagában egyedi és lenyűgözően szürreális a maga nemében, de a tempó, melyet diktál a rendező olyan észvesztő futamot szolgáltat, hogy nehéz nem belehabarodni. Dinamikus akciójelenetek sorjáznak (van itt minden autósüldözéstől kezdve fegyverharcon át minden), amelyeket öröm nézni, de az ezeket összekötő jelenetek mindegyikében is olyan szellemességet, játékosságot, kreativitást véltem felfedezni, amely ismét ráébresztett arra, hogy a mozgókép az egyik legcsodálatosabb történetmesélői eszköz, amelyet valaha feltaláltak. Legyen szó akár egy-egy relatíve nyugodtabb pillanatról, mint a Piroska és a Farkas terápiaként való felhasználása az erdőben, vagy a Mimit üldöző nyomozó elmélkedős jelenetei. Mind izgalmas ilyen vagy olyan okból kifolyólag, mindre jut valami jópofa geg és szokatlan megoldás. Megtalálják a helyüket a műfaji klisék is, de ezek a klisék sem válnak fárasztóvá, inkább szórakoztatónak bizonyulnak.

Más kérdés, hogy tipikusan olyan film a Ruben Brandt, a gyűjtő, amely mindenképpen igényel egy második megtekintést pontosan azért, mert annyira sűrű és annyira sokrétűnek hat (utalásokkal, mindennel együtt), hogy egészen biztosan maradna felfedeznivaló egy újabb körre is. Így elsőre a forgatókönyv maga kevéssé domborította ki magát, inkább úgy tűnt, a rendező egyfajta alibinek használja a sztorit ahhoz, hogy megrohamozza a nagy vásznat ezekkel a szokatlan animációval rendelkező szekvenciákkal. Ez akár negatívumként is tűnhet, de nem feltétlen annak szánom, hiszen aki ilyetén módon képes uralni vizuálisan a filmjét, az aztán igazán megengedheti magának, hogy a cselekmény maga egy vékonyka fonál legyen, amelynek lényegi funkciója, hogy elhordja magán ezt a sok képzőművészeti képi referenciát és az azokat összekötő sziporkázó akciójeleneteket. [Persze ez az ötletesség nyilván átnyúlik a vizualitáson túlra: kifejezetten tetszett, ahogy művészetet egyfajta terápiaként és leküzdendő démonként kezeli a rendező.] Akárhogy is, Milorad Krstic igazán vállon veregetheti magát: a Ruben Brandt az év egyik legegyedibb moziélményét nyújtja, mely idővel egész biztosan klasszikussá érik. Energikussága abszolút magával ragadó, szellemessége inspiráló, mindezek mellett pedig a hangjukat kölcsönző színészek (többek között Hámori Gabriella, Kamarás Iván, valamint Makranczi Zalán) is teljes mértékben kitesznek magukért. Minden elismerésem.