Nem lehet valami jó véleménnyel a magánéletében kollégáiról és szomszédairól Daniel Brühl, legalábbis első rendezéséből ez tűnik ki. Nagy fába vágta a fejszéjét, ugyanis nem csak rendezte a filmet, de a főszerepet is magára vállalta, első blikkre azért, hogy kifigurázhassa pályatársait.

A kamaradarab egy kocsmai beszélgetést követ végig, ahová Daniel (Daniel Brühl) egy igen fontos meghallgatás előtt beül. Itt találkozik a látszólag rajongó Brunóval (Peter Kurth), aki egyre furcsább és személyesebb dolgokkal kezdi traktálni a híres színészt. Kettejük párbeszéde köré épül a cselekmény, amely felfedi Daniel végtelen hiúságát és Bruno ijesztő és egyszerű motivációját.

Legnagyobb gondja talán az öncélúság - Brühl mintha minden gondolatmenetet belepakolt volna filmjébe, ami valaha is eszébe jutott és amit már rég ki akart mondani. Egy hosszú ideje visszafogott és most végre felszínre törő ordításhoz hasonlít, ami előtt a környezete értetlenül áll. Kétségtelenül fontos problémákat ragad meg, feszegeti a sztárimázs kérdését, a társadalom közömbössége és az intim szféra közötti hártyavékony határt, hogy meddig csaphatjuk be magunkat és másokat. Azonban az erkölcsi prédikációk sántítanak, mivel egyik figura sem feddhetetlen, így hát hiába olvasnak egymás fejére dolgokat, hiteltelennek hat. Dicséretes, hogy a karakterek nem vegytiszták, de a szembesítés módszere nem a legjobb, ami hozzájuk illő lenne. Egyikük a bárány bőrébe bújva revansot követel, míg a másikat törékeny szuperegója szánalmassá teszi, azonban nem fejleszti a karaktert, hogy letörik a szarvát. A film nem más, mint két férfi szájkaratéja, akiknek burkolt vagy nyílt célja, hogy tönkretegyék a másikat.

Míg a tárgyalt problémák egy része releváns és izgalmas - mindenki dönthet, van-e jogunk vagy jogos-e, ha felelősségünknek érezzük, hogy egy ismeretlen házasságába beleavatkozzunk -, addig a dialógusokat megszakító intermezzók kifejezetten elcsépeltek. Daniel akárhányszor úgy érzi, szorul a nyaka körül a hurok vagy épp eléggé felpaprikázta az öreg Bruno, kiviharzik a bárból, de mit ad isten, persze mindig visszatér. Ezt a természetes reakciót még el is nézhetnénk, de a sokadik ilyen jelenetnél már bosszantó az ismétlődés. Ráadásul akkor jönnek ezek a megszakítások, amikor a beszélgetés feszültsége képes lenne fenntartani a néző figyelmét, így viszont elidegenítően hatnak.

Brühl játéka néhol színtiszta ripacskodás, ami nélkül is érthető és érezhető lenne a celebek oly' sokat bírált attitűdje. Kurth a szomszédok legrosszabbika: a leskelődő, aki az életed mindent percéről tud. Ezt jól is hozza, de a szerepe egyszerűen kiismerhetetlen. Folyamatosan egymásnak ellentmondó impulzusokat kapunk külső szemlélőktől (pl. a pubban megforduló vendégek mind magasztalják Bruno kedvességét és jellemét, miközben mi nézők legalább annyira meg tudnánk fojtani egy kanál vízben, mint Brühl fellengzős sztárját), ezért nem áll össze egy egységes egésszé. Ez felvetheti a "jó" és a "rossz" ember fogalmát, a kegyes hazugság tényét, az egymásra figyelés fontosságát, a kis részletek jelentékenységét. A kicsinyes irigységen túl nem világos, mi indukálja a felfordulást, ha pedig ennyi a cél, az egész beszélgetés és a színész mint magát felsőbbrendűnek tituláló egyén bemutatása zárójelbe kerül.

Amiért érdemes megnézni, az az élet kérdéseiről való merengés, a színészmesterség bírálása és a fricskák a filmgyártás felé. Ugyanakkor ezek az elmélkedések laza kapcsolatban vannak csak a film valódi cselekményével és sztorijával. Késztet némi önvizsgálatra, de végső soron inkább csak kellemetlen szócsatája két rosszmájú férfinek, akik hibáik miatt találnak egymásra.