Egyre nagyobb hiány van manapság a klasszikus túlélőfilmekből, így minden alkalommal keselyűként csapok le az aktuális delikvensekre, hiszen egy roppant izgalmas zsánerről beszélünk - amiben, kissé ellentmondásos módon, egyre nehezebb újat mutatni. Joe Penna elsőfilmes rendezőként igyekezett hozzátenni a magáét a műfajhoz egy északi-sarkos szettinggel, ám még Mads Mikkelsennel az oldalán sem tudott maradandó élménnyel előrukkolni.

Az izlandi-amerikai koprodukció, a Sarkvidék egy repülőgépkatasztrófa egyetlen túlélőjének, Overgard (Mads Mikkelsen) küzdelmét mutatja be az Északi-sark zord, szinte teljesen élettelen környezetével szemben, ahol a csontig hatoló fagy mellett a magány és teljes kilátástalanság kényszeríti földre leghamarabb az embert. Az esélyekkel dacoló férfi legnagyobb balszerencséjére érkezik ugyan a segítség, a felerősödő vihar viszont egy újabb tragédiához vezet. Overgard döntéshelyzet elé kényszerül: marad a fenekén, és bízik a csodában, vagy egy potyautassal a nyakában indul útnak a segítség reményében…

Penna filmje azonnal bedob minket az események sűrűjébe, hiszen az első snitt rögtön a szemmel láthatóan nagyon fázó Mikkelsent mutatja. Ebből következik, hogy a hollywoodi műfajtársakkal ellentétben szó nincs drámai expozícióról, ahogy az ügyeletes túlélőnkről sem tudunk meg szinte semmit. Nem, a Sarkvidék bő másfél órára teljesen száműzi a külvilágot, és egy meglehetősen klausztrofób élményben részesíti a nézőt - teszi mindezt a végeláthatatlan hó és jég ölelésében. Erős kezdéssel operál az elsőfilmes rendező alkotása, ami az ugyan szép, de izgalmasnak nem - már csak a környezetből kiindulva sem - feltétlen nevezhető fényképezés és a már sokat látott narratíva mellett csak a kivételesen karizmatikus és tehetséges Mads Mikkelsen játékára tudott támaszkodni. Ez a Sarkvidék legnagyobb erénye és átka is egyben, ám azt egy pillanatig sem kérdőjelezhetjük meg, hogy a dán színész továbbra is páratlan drámai kvalitásokkal bír, aki egy lassú, sokszor rezignált cselekmény közepette is tud mélységet vinni a filmbe.

Valószínűleg nem lepek meg ezzel senkit, mindenesetre a Sarkvidék szövegkönyve nagyjából fél oldal lehet, tokkal-vonóval, ami azért nagyjából belövi, hogy milyen élményre számíthatunk. Ezért is hangsúlyozom, hogy gyakorlatilag egyedüli szereplőként abszolút Mikkelsenen múlik az, hogy elhiggyük mindazt, amit látunk - még ha nem is hárult akkora feladat rá, mint pl. Ryan Reynoldsra az Élve eltemetve során. A Sarkvidék legerősebb szegmense mindenképpen az expozíció, ahol láthatjuk Overgard korábban (valószínűleg) nagyban eltérő mindennapjait: a végtelen türelmet igénylő halászat, a zsákmányból tűz és egyéb hozzávalók hiányában egy igencsak ingerszegény vacsora elkészítése, és az órákon keresztül közvetített segélyjel leadása. Túl sok variációt nem enged meg a napról-napra történő túlélés, nem beszélve a helyszín kietlenségéről, épp ezért a Sarkvidék nem is húzza sokáig a néző idejét a monoton, de a későbbieknél még így is sokkalta érdekesebb mindennapokkal.

A Sarkvidék nagyjából a játékidő felétől átvált nomád-üzemmódba, lévén Overgard a hosszútávú túlélés reményében útnak indul, ezzel megragadva saját sorsát - és egy, a film alatt végig eszméletlenül fekvő társáét. Az igazság az, hogy amennyire vártam ezt az északi-sarki kalandot (elég nagyrészt Mikkelsen szereplése miatt), annyira kellett csalódottan tudomásul vennem, hogy Joe Penna egész egyszerűen nem tudott mit kezdeni a koncepcióval. Igen, a túlélőnk valóban átadja minden tekintetével, hogy mennyire pokoli élmény lehet ilyen körülmények között várni a halálra, ám mindez bő másfél órán keresztül roppan kevés ahhoz, hogy szórakoztassa, vagy egyszerűen csak fenntartsa a néző figyelmét - és most nem is feltétlen azokra gondolok, akik tévedésből egy teljesen más habitusú alkotás reményében ülnek be a Sarkvidékre. Nem állítom, hogy én kapásból ki tudnám találni, mivel lehetne érdemben kitölteni az efféle koncepcióban induló filmeket, ám ha mindez annak jellegéből adódó problémák, akkor lehet, hogy a műfaj kezd megfáradni - vagy egyszerűen csak a cselekmény kontextusa túl ingerszegény.

Igyekszik a film lendületet vinni a történésekbe ilyen-olyan húzásokkal, ám azok kivétel nélkül csak az adott jelenetben fejtik ki hatásukat, maradandó következményük a gyakorlatban nincsen. Nyilván, ez az egész élmény erősen szellemi jellegű, ahol a valódi küzdelem a főhős elméjében zajlik, viszont mi nézők ebből vajmi keveset érzékelhetünk, hiába Mikkelsen szuggesztív, mindenfajta verbalitást mellőző játéka. A Sarkvidék lezárása, legfőképp az utolsó snittje pedig egészen sokkoló, viszont sajnos közel sem annak ereje, hanem a döbbenet miatt, hogy mennyire nem illik a megvalósítása, se annak elve mindabba, amit a film egészen addig képviselt. Kicsit olyan érzésem volna, mintha Penna gondolt volna egyet a cselekmény egy bizonyos pontján, hogy "Na, akkor itt untam meg a céltalan szenvedést, zárjuk rövidre a dolgot!" Az indokolatlanul hollywoodias, cseppet sem kielégítő végkimenetel pedig, kis túlzással ugyan, de gúnyt űz az azt megelőző másfél órából. Hatalmas kár érte, mert egy okos, a klisékkel szembemenő konklúzióval lehetett volna magasabb szintre emelni a Sarkvidéket - ez sajnos elmaradt.

A Mads Mikkelsen fémjelezte Sarkvidék egyetlen igazán erős, és különösebb belemagyarázást nem igénylő pontja egyértelműen a dán színész játéka, aki valóban egy klasszikus értelemben vett túlélőfilmet visz a vászonyra szinte egymaga, annak minden erényével és hiányosságaival együtt. Hiánypótló alkotás, de inkább a téma és műfaj népszerűtlensége, mintsem annak ereje miatt.