A horror műfaj a 2010-es évek óta úgy éli reneszánszát, hogy az utóbbi pár évben már többnyire Amerikán kívül kell keresni az igazán emlékezetes darabokat. Míg az USA felhozatalának többségére a lusta újrázás a jellemző, addig az európai és ázsiai alkotók innovatívan próbálnak mind új történeteket, valamint jól bejáratott tematikát újszerű köntösben bemutatni.

Természetesen a modernizmusban már elcsépelt az a kritika, miszerint nem tudnak megújulni a filmek, elvégre mostanra már annyi ötlet és koncepció valósult meg, hogy egy emberöltő sem lenne elég ahhoz, hogy mindent végignézzünk közülük. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne a jól ismert sémákat felülírni és sajátos hangulattal felruházva nyújtani egy újszerű élményt még a veterán műfajrajongók számára is.

Újabban a folklór horroroknak van nagy divatja a zsáneren belül, hiszen megannyi nép, kisebb törzs vagy embercsoport létezik a Földön, melyeknek mitológiai hagyományait még alig vagy egyáltalán nem dolgozták fel - és emiatt még megtalálható bennük az az újdonság, ami például egy századik démon vagy sorozatgyilkos tematikájú filmből már hiányzik.

Az indonéz író-rendező, Joko Anwar ügyesen érzett rá arra a 2010-es évek második felében, hogy az éppen felfelé ívelő folklórt olyan klasszikus horrortematikával vegyítse, mint például a szellemek. Ez eredményezte a 2017-ben debütáló Pengabdi Setant, ami a Shudder streaming platformon angolos átírásban Satan's Slaves címen jelent meg, és ami egy 1980-as azonos című alkotás laza remake-je lett.

A 2017-es alkotás kiindulópontja nem akarja megváltani a világot az újdonság erejével. Adott egy család, akik egy temető melletti házikóban élik nyomorúságos életüket. A négy gyerek többnyire a haldokló anyuka gondozásával van elfoglalva, míg az apuka napokra, hetekre eltűnik, hogy megkeresse a család fenntartásához szükséges betevőt. A korábban Indonéziában sikeres énekes karriert befutó anyuka azonban hároméves harcot követően belehal a rejtélyes betegségébe.

Gyorsan sor kerül a temetésre, ám a gyászoló családtagok arra lesznek figyelmesek utána, mintha nem maradt volna teljesen üres az anyuka szobája. A trailerben ellövik ugyan a csengettyűs jeleneteket, melynek hangjától még a vér is megfagy bennünk, de szerencsére más finomságot is tartogat a Satan's Slaves.

Joko Anwar az indonéz kultúrát, a folklórt és a klasszikus szellemes horrorfilmeket gyúrta össze egy izgalmas, és gyakran nagyon para mozgóképes élménnyé. Magyarországról nézve a szigetország kultúrája már önmagában is teljesen újszerű lehet a legtöbbünknek, és ezt még megfejelik a vallási különbözőségek is. Bár egy tőről fakadnak, az iszlám mégis sok mindenben eltér a kereszténységtől, ez pedig a Sátán karakterének jelenlétében, megjelenésében is tetten érhető, ami miatt már az angol cím által keltett előítéleteink is megcáfolódnak a majdnem 110 perces film folyamán.

Anwar azonban nem ragad le a művészi folklórhorrorok szintjén, ugyanis nem elvont borzongást akar előidézni a nézőben, hanem inkább a klasszikus ijesztegetés híve, azt pedig egészen mesterien műveli. Jump scare-ek, jól felépített, feszültségteli pillanatok, valamint váratlan húzások egyaránt jellemzik az első részt, melynek fináléja végül minden addig ismert szabályt felrúg.

2022-re érkezett meg a folytatás, mely a Communion alcímre hallgat. Anwar nyitva hagyta az első rész végét, így az eredeti film rajongói tűkön állva várták, hogy mit hoz majd a következő rész. Anwar pedig láthatóan belefektette az időt és energiát mind a forgatókönyvbe, mind a rendezésbe.

A Communion ugyanis egy ismeretlen ismerős. Visszatérnek az első rész túlélői, de eközben elkezd bővülni is a Satan's Slaves világa, amiről rögtön kiderül, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű képlettel működik, mint azt esetleg a 2017-es alkotás sejtette. A karakterekkel együtt motívumok és jelenetek is megidéződnek, ám egyszer sem kapunk arcpirító közvetlen másolást az eredetiből. Ez pedig összességében nagyon jól áll neki, és különösképp dicséretes egy folytatás esetén.

A Communionon is átível egy izgalmas, központi rejtély egy kis nyomozással, no meg fáradhatatlan ijesztegetéssel, és folyamatos feszültségépítéssel, melyek katarzisa rendre nem akkor következik be, mint amikor számítanánk rá. Végül nem minden kérdésre kapunk választ, de végső soron ez nem is lesz olyan zavaró, mint más filmek esetében. A Communion és a Satan's Slaves is kerek történeteket mesélnek el, melyek önmagukban is pompás filmélményt nyújtanak. Egyértelmű, hogy Anwarnak még további távlati céljai vannak a franchise-zá bővült sztorival, így maradniuk is kellett nyitva hagyott kérdéseknek a következő felvonás(ok)ra. Ám amennyiben mégsem érkezne egy harmadik rész (ami kétséges), az sem ront az első két epizód megítélésén.

A Satan's Slaves a szimbólumok és a pszichológia horrorbugyrai helyett a misztikum és a túlvilágtól való félelem párosát teszi meg a központi horrorfaktornak, és újító kivitelezése miatt még a sokat látott veterán horrorrajongók sem feltétlen fogják kitalálni, mi fog következni a következő snittben. Mondhatnánk felszínesnek is, a szó legpozitívabb értelmében. Vagy inkább klasszikus ijesztegetésnek. Annyi bizonyos, hogy a Satan's Slaves megtekintését követően ösztönösen is össze fogunk rezzenni egy csengettyű hallatán vagy egy lepukkant társasház láttán. Sőt, még a lepedővel való viszonyunk is megváltozhat.