Hirdetés

A sebezhetetlen - Kritika

|

Bármily hihetetlen, M. Night Shyamalan már a nagy képregénybumm előtt elkészítette a zsáner (egyik) legjobbját.

Egy évvel A hatodik érzék gigászi sikere és kultikus fordulata után, 2000-ben M. Night Shyamalan igazi csodagyereknek számított. A sebezhetetlen a bemutatásakor közel sem kapott akkora visszhangot, mint amennyit megérdemelt volna, de az idő előrehaladtával - no meg rendezője folyamatos mélyrepülésével - igazi klasszikus vált belőle, különösen a képregénymozik reneszánszának fényében. Ne felejtsük el, hogy David Dunn felbukkanásakor (Bruce Willis élete legjobb alakításában!) mindössze 3 évvel vagyunk Joel Schumacher Batman és Robinja, kettővel pedig Wesley Snipes Fénybenjárójának első beköszönése után, egyazon évben, amikor az X-Menek először megjelentek. Vagyis Bryan Singer mellett Shyamalan tett rengeteget azért, hogy az igazságosztók a tarkabarka mesevilágból belépjenek az éjsötét realitásba. Azonban az egészben mégiscsak az a legszebb, hogy mindezt Shyamalan eredeti ötlete alapján.

Hirdetés

Márpedig Shyamalannek - Brad Birdhöz és A hihetetlen családhoz hasonlóan - érezhetően rengeteg szabadságot adott, hogy a saját maga módján, mindenféle megkötés nélkül beszélhet az akkor már nagyon is jelenlévő, de még csak szárnyait bontogató műfajról. Mindezt pedig tette egy egzisztencialista karakterdráma keretében.

David Dunn az egyetlen túlélője az Eastrail 177-es vonatszerencsétlenségnek, ám ami az igazán különös az egészben, hogy mindezt egyetlen karcolás nélkül. Nem sokkal ezt követően felkeresi egy galéria tulajdonosa, a képregények megszállott szakértője, az üvegcsontú Elijah Price, aki szentül állítja, hogy David maga is egy szuperhős adottságaival rendelkezik, amit a képregénykockák persze alaposan eltúloznak a lapjaikon, de mindannak mégis van valóságalapja és a férfi maga rá a bizonyíték. Ezt pedig nehezére esik elhinnie, ellentétben az őt már ekkor hősként tisztelő fiával, miközben feleségével (Robin Wright) igyekeznek rendbe hozni a kihűlt kapcsolatukat.

A sebezhetetlen erejét mindenképpen az adja, hogy egy gyarló, önmagában kételkedő férfi drámáját látjuk, ami már önmagában átélhetőbb, átérezhetőbb, mint a tragikus veszteségekkel (általában családtagokkal) és különös balesetekkel megszülető héroszok. Eredeti címével (Unbreakable - Széttörhetetlen) ellentétben David pont belül, lelkileg van darabjaira törve, amit igyekszik ismét helyrehozni, de ehhez az kell, hogy önmagát, saját múltját elfogadja. Éppen ezért katartikus erejű a finálé - James Newton Howard csodálatos dallamai támogatásával - amelyben először ölti fel palástját (egy egyszerű esőköpenyt) és ment meg embereket egy szörnyetegtől, aki Shyamalan eredeti elképzelései szerint a Széttörve tudathasadásos személyisége lett volna. 

Shyamalan bravúrja pedig pont azért működik, mert ezt a rideg színekkel operáló drámát elképesztő mennyiségű feszültséggel tölti meg, éppen ezért nem is volt véletlen, hogy ekkor még a suspense nagymesteréhez, Hitchcockhoz hasonlították. A rendező rengetegszer használ hosszú beállításokat és ilyenkor is elsősorban a karakterekre, a bennük lezajló folyamatokra koncentrál, elég csak a vonaton játszódó nyitójelenetre, vagy David iskolai múltjának a felfedésére gondolni. Shyamalannak sikerült emellett az a bravúr (ráadásul egyhuzamban másodjára), ami azóta egy rendezőnek sem: Bruce Willisből előhozta a nagybetűs SZÍNÉSZT, aki ezt megelőzően (még A hatodik érzékben sem) és azóta sem volt ilyen jó. Játéka visszafogott, elegáns, mégis látni, ahogy ebben a marcona biztonsági őrben ádáz csatát vívnak az érzelmei, kétségei. Ezt látva érezhető, hogy Willis komolyan vette a feladatát (nem úgy, mint mostanában), mert komolyan vették őt magát is, performansza pedig mindenképpen a legnagyobbak közé emeli.

A mérleg másik nyelvén pedig ott van Elijah, akiben a fortyogó indulatok, az élet vele szemben tanúsított igazságtalansága ölt testet nem kevés kimértséggel, meggyőzéssel és intelligenciával, Samuel L. Jackson pedig itt is bizonyítja, hogy ő generációjának egyik legnagyobb Motherfuckerja. Kettejük pazar játékát finoman egészíti ki Robin Wright alakítása, valamint Shyamalan nagyon is tudatos képi megoldásai, szimbolikája, hogy aztán a rendező jó szokásához híven a végkifejletben bevigyen egy hatalmas gyomrost, ami a legkevésbé sem öncélú, hanem mondandójának aláhúzására szolgál.

A sebezhetetlen pedig közel 20 év után sem veszített erejéből. Hovatovább csak még erősebb darabnak tűnik a havi rendszerességgel egymás nyakára lépő könnyed világmegmentések közepette. Ezen pedig még az sem változtat, ha a trilógia záródarabja üveg módjára törik szét a padlón.

A sebezhetetlen

Kinek ajánljuk
  • Shyamalan rajongóinak!
  • Akik már unják a klasszikus szuperhősfilmeket!
  • Ha szeretnénk Bruce Willist színész üzemmódban látni!
Kinek nem
  • Akik szerint a szuperhősök mentsék már meg a világot drámázás helyett!
  • Ha a műfajtól és Willistől elvárjuk az akciót!
  • Amennyiben Shyamalant sohasem tartottuk tehetségesnek!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.