A könyvet végigolvasva és a filmet látva valahol érthető ez a fajta a perspektívaváltás Teller tinédzsertörténetének megítélését illetően, de azért így is megdöbbentő, hogy kevesebb, mint húsz év alatt mennyi minden változott a dán oktatási rendszer szemléletmódjában. Van, ahol haladnak a korral, van, ahol nem ugyebár. A cikk azonban most nem egyes országok oktatási rendszerét hivatott összehasonlítani, hanem ismertetni, hogy miként sült el a Semmi című regény filmadaptációja.

A nyolcadikos, pályaválasztás előtt álló Pierre Anthon (Harald Kaiser Hermann) kijelenti, hogy márpedig szerinte az életnek nincsen semmi értelme, majd tiltakozásképpen felmászik egy fára, hogy onnan szemlélje az "értelmetlen" élet folyását, melynek ő ezentúl már nem aktív részese.

Az osztálytársai Agnessel (Vivelill Søgaard Holm) az élen elhatározzák, hogy kerüljön bármibe, ők be fogják neki bizonyítani neki, hogy az életben mindig találni valamit, amiért érdemes élni. Ez önmagában nemes gondolat lenne, ha nem vinnék el egy olyan irányba a játszmát, ami már nem egy jó ügyet szolgál, hanem egymás életét is veszélybe sodorják vele.

Kitalálják ugyanis, hogy mindenkinek ki kell választania egy számára fontos tárgyat, amivel igazolják az életben rejlő szépséget, de miután egyesek szerint valaki nem a számára legfontosabbat választja, a többiek mondják meg, hogy ki mit dobjon be a közösbe. A hangsúly itt már nem az adott tárgy jelentéstartalmán van, hanem a fékevesztett bosszúvágy hajszolja a fiatalokat, ami a lemondás traumájából fakad.

A történet egyik percről a másikra vált irányt, ahol a fókusz már nem Pierre Anthonon és a kijelentésén van, hanem a kis csoportosulásban kialakult feszültség eszkalálódásán. Az más kérdés, hogy a forgatókönyvben jobban ügyelhettek volna a fokozatosságra a történet kibontakozásának dinamikáját tekintve, mert kissé hiteltelennek érződik, amint egy javarészt középosztálybeli gyerekekből álló baráti társaságból egyik percről a másikra egy egymást megalázó, adott esetben életét veszélyeztető döntéseket meghozó közösség válik. Egy idő után természetesen már érthető, hogy nincs kiút az általuk felépített ördögi körből, és egyre mélyebbre süllyednek a mocsokban, de az időzítés bizonyos döntések meghozatalában korántsem volt konzisztens a film dramaturgiájában.

A karakterek rendkívül felszínesek, ami talán annak köszönhető, hogy a Semmi valójában nem az egyénről szól, hanem egy generációról, amit egy társadalmi kísérletbe helyez el. Emiatt egyrészt akadnak benne meghökkentően abszurd és kegyetlen pillanatok, másrészt viszont pont ebből fakadóan mondható sterilnek a történet, amibe nehéz belehelyezkedni.

Félreértés ne essék, papíron nagyon izgalmas alapanyagnak ígérkezik ez a történet, ami napjaink fiataljainak felnövéstörténetébe ágyazva kérdőjelezi meg az élet valódi értelmét (és ravasz módon egyértelmű választ sem kapunk), de a kisarkított jellemrajzok, a teatralitás és a végkifejlet csorbít a komplex szatirikus történetmesélés érdemein.