Sherlock Holmes – Árnyjáték – Kritika

Rábólintottam a felkérésre, habár kalandunk nem volt zökkenőktől mentes. Ügyfelünk láthatóan még nem épült fel teljesen, túl sokszor ültünk tétlenül és civódtunk feleslegesen, a rejtély persze nem volt különösebben misztikus – csak a hogyanja – ahogy a néhai Lord Blackwood sem volt méltó ellenfél számomra. Az ügyet persze játszi könnyedséggel megoldottuk, méghozzá akkora sikerrel, hogy az akkoriban diadalittas Avatar Ökológiai Vállalat képviselői is hallottak rólunk. Ennek okán, Mr. Ritchie újfent megkeresett – ezúttal még több pénzzel – hogy eredjünk a már az előző kalandunkban is a háttérben munkálkodó James Moriarty professzor nyomába.

A legutóbbi ügyünk óta közel egy év telt el. Merényletek rázzák meg Európát és habár sokan nacionalistákra gyanakszanak, én felfedeztem benne a Bűn Napóleonjának ecsetvonásait. Sajnálatos módon – és sokak örömére – kénytelen voltam hű fegyverhordozómat elráncigálni a nászútjáról, hogy kiderítsük, pontosan mire készül a gaz professzor. Az ügybe egy röpke affér erejéig ismét belecsöppen a nő, Irene Adler kisasszony, de érintett az egészben a hozzám hasonlóan zseniális lángelmével megáldott, de kényelmesebb – most egy kis Stephen Fry vonásokat magán hordozó – Mycroft bátyám, valamint egy – még kevésbé ismert, svéd színésznőre, Noomi Rapacera emlékeztető – vakmerő cigánylány, Simza is.

Aktuális esetünk alkalmával, örömmel konstatáltam, hogy megbízónk már teljesen felépült a fent említett betegségből, és korai éveire emlékeztető lendülettel vetette bele magát újabb kalandunkba. Erre pedig szükségünk volt, hiszen minden eddiginél izgalmasabb, veszélyesebb az Európán átívelő kalandunk, minek során fülem egyfolytában operaáriáktól, cigányzenétől, valamint Hans Zimmer és Ennio Morricone nevezetű híres muzsikusok dallamaitól csengett. Ügyfelünk sokkal többet szeretett volna látni kettőnk kapcsolatából, ami ezúttal nagyobb mértékben tartalmazott – sokak szerint elitélendő – homoszexuális felhangokat, de remélhetőleg ezen emberekben a humor és civódásaink jobban megmaradnak. Ügyünk legsarkalatosabb pontja a már említett Moriarty professzor. Fejemben egy Gary Oldman kaliberű gonosz állt össze – önnek talán inkább Brad Pitt, vagy Daniel Day Lewis? – de kétségtelen, hogy a Jared Harrisre emlékeztető professzor van annyira fenyegető, hogy valóban méltó nemezisemnek említhessem, akivel minden idők egyik legizgalmasabb sakkjátszmáját vívtuk.

Persze, ahogy legutóbb, nyilván most is sokan fogják nehezményezni, hogy inkább az öklömet használom, semmint az eszemet, valamint kettőnk kapcsolata sem fogja minden rajongónk tetszését elnyerni – akikből úgy hírlik, a hosszú évek alatt még mindig rengeteg van – de megbízónk meggyőzött róla, hogy a XXI. század ezt követeli meg tőlünk. És biztosíthatom kedves Watson, hogy Mr. Ritchie hamarosan újra fel fog minket keresni egy izgalmas esettel.   [embed]https://www.youtube.com/watch?v=tJsu4fwiLBg[/embed]

Oldalak: 1 2