A romantikus vígjáték nehéz műfaj, főleg akkor, ha az ember valami egyedivel szeretne előrukkolni, és nem elégszik meg a sokadik limonádéval. A szemtelenül fiatal, mindössze 23 esztendős Cooper Raiff mégis összehozta ezt a bravúrt első nagyjátékfilmjével, a Shithouse-szal.

Alex (Cooper Raiff) elsőéves főiskolás, remek viszonyt ápol a családjával és kifejezetten nehezen tud beilleszkedni. Próbál új barátokra szert tenni, de honvágya megnehezíti a mindennapjait. Eltervezi, hogy elmegy egy házibuliba, igyekszik jól érezni magát, de valahogy ez sem akar összejönni. Aztán találkozik a bájos Maggie-vel (Dylan Gelula).

A bevezetőben egyszerűen le romantikus vígjátékoztam a Shithouse-t, de kár lenne ennyire behatárolni, ugyanis a coming of age dráma besorolás legalább annyira illik rá. Raiff nem kis terhet vett a vállára, amikor elkészítette debütáló művét, ugyanis a rendezés és főszerep mellett az írás is az ő reszortja volt, valamint a produceri teendőkben is segédkezett. Az eredmény egy tizenötezer dollárból forgatott, teljes mértékben szerzői, mi több, önéletrajzi ihletésű darab. Ez minden pillanatán meglátszik, szerencsére pozitív értelemben. Raiff nem talált fel egyedi formulát, erősen érezhető a Mielőtt felkel a Nap hatása, illetve a rendező elmondta, hogy az Elveszett jelentésből is merített inspirációt. Hiába köszönnek vissza elemek az említett filmekből, sikerült autentikus formában átemelni őket, amiben nagy szerepe van a már említett önéletrajzi vonalnak. Egy, a Shithouse-hoz hasonló "dumálós" produkciónál elsősorban két tényezőn áll vagy bukik a végeredmény. A forgatókönyvön és a színészeken. Jelen esetben mindkét frontot kipipálhatjuk, ugyanis a szkript és a karakterek közti összhang parádés.

A cselekmény végtelenül hétköznapinak, egyúttal emberinek, reálisnak érződik, teljes mértékben elhisszük, hogy ez így a való életben is megtörtént, megtörténhet. A két főszereplő közti kémia tökéletesen működik, noha merőben más személyiségek. Alex sokat sír a honvágya miatt, nehezen nyílik meg, de borzasztóan ragaszkodó és szeretetteljes, míg Maggie jóval szociálisabb, habzsolja az életet, noha van egy érzékenyebb oldala, amit igyekszik elfojtani. Egymásra találásuk mesébe illő is lehetne, de nem az. Szenzációs, ahogy végigmegyünk az ismerkedés állomásain, csak éppen nem a megszokott sorrendben. Gondolok itt a szexuális kalandra, a túlzott elvárásokból származó konfliktusokra, a kínos pillanatokra, a nagy beszélgetésekre. Egyikük sem tökéletes, sőt, olykor szívesen megráznánk őket, hogy szedjék össze magukat, de ez a való életben is hasonlóképp történik, így frusztráció helyett inkább empátiát éreztem hőseink irányába.

Nincsenek nagy életigazságok, odamondások, hiába merülnek fel olyan témák, mint a halál, a család vagy a szerelem. Szimplán két ember eszmecseréjét látjuk, de az első éjszaka történéseit konkrétan végigvigyorogtam, annyira jól esett nézni a srácokat. A zárás kis híján rontott az élményen, nem feltétlenül éreztem indokoltnak az időugrást, ugyanakkor kellett a minimális jövőkép ahhoz, hogy összeérjen Alex és Maggie története, afféle honnan jöttünk, hol tartunk most módon.

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy a Shithouse a Mielőtt felkel a Nap 21. századi változata. Egy őszinte, csupa szív, szövegelős romkom és coming of age dráma elegye, melyben nem mindig szeretjük vagy értünk egyet a karakterekkel, ám mi is a történet részének érezzük magunkat. Az itt látható szituációkkal pedig mindenki képes lehet azonosulni, aki volt már magányos, szerelmes, vagy épp nem jött neki össze valami elsőre. Ilyen az élet, de azért igyekszünk szeretni, minden szarsága ellenére is.