Just another fucked up day. Az incidenst követően hősünk a gazfickók nyomába ered, majd addig meg sem áll, amíg mindketten a földön nem fekszenek vérükben ázva. Ezek után következik csak a főcím, mely szembemegy elvárásainkkal (lazább, vagányabb ritmusú zenét várunk) és fityiszt mutatva horrorfilmbe illő taktusokkal támadja hallójáratainkat. Scudder itt nem hős, csak egy részeg állat, aki ösztönszerűen lépett akcióba.

Ez a prológus magasan a film legjobb pillanatait tartalmazza, innentől kezdve a Sírok között sajnos nem tudja betartani az ígéretet, miszerint itt egy a kelleténél sötétebb és morcosabb tónusú krimit láthatunk. Az alkoholista, cselekedeteit amorális közönnyel végrehajtó Scudder ezek után eltűnik a színről és helyette kapunk egy sötét múlttal rendelkező, anonim alkoholisták társaságába járó magánnyomozót. Ez a Scudder már csak azért sem számít különösebben érdekes karakternek, mert a filmvásznon nem egyszer találkozhattunk már hozzá hasonlóan megváltásért könyörgő alakokkal, akiknek a múltjukban van valami éjsötét folt. Leginkább azért hozom fel a karakter bizonyos szintű érdektelenségét, mert rá lett irányítva a figyelmem: maga a cselekmény ugyanis szintúgy nem hordoz magában különösebb újdonságot és érdekességet, így nem igazán tudták kompenzálni egyiket a másikkal. A történet maga egy gyilkosságsorozat körül bonyolódik; a főhős feladat lesz, hogy felgöngyölítse az ügyet, miután egy kétes üzelmeket folytató figura felbérelte őt felesége halála után. Alapvetően egy idejétmúlt filmmel van dolgunk: a kilencvenes években elterjedt és azóta többnyire kimúlt sorozatgyilkosos filmek egy újabb darabját készítette el Scott Frank, mely már önmagában kilóg a filmes trendekből. Nem lenne ezzel baj, ha megtoldották volna valami plusszal az alapanyagot, vagy legalább a rendezés lenne elég erős ahhoz, hogy a Sírok között ne hasonlítson inkább egy tv-sorozatra vagy miniszériára, amit nagy nehezen beletuszkoltak a nagyjátékfilmes keretekbe. A legtöbbször ugyanis az jár a fejemben a film nézése közben, hogy mindez mennyivel működőképesebb lenne a televízió képernyőjén mondjuk egy három-négy részes minisorozatban, semmint egy majd két órás filmen.

Nem kétlem azt, hogy az alapanyag kellő igénnyel és tehetséggel megírt krimi, de abból itt nem jön át sok minden, érzésem szerint a rendező magát az eseményeket kellő hűséggel adaptálta, viszont a köztes részeket, a sorok között megbújó tartalmat már nehezebben sikerült megragadnia és átadnia a nézőnek. Mondom ezt úgy, hogy eddig nem volt szerencsém elolvasni a könyvet, de a kritikákból kiindulva csak erre tudok gondolni. A cselekmény rugóját képező A pontból B pontba való járkálás (Scudder kihallgat, követ valakit, stb.) hamar unalmassá válik, ahogyan az sem válik a film hasznára, hogy a gonosztevők habzó szájú, kegyetlen madmenek, amely eléggé húzza a filmet. Idejétmúlt ez is: az ilyen kaliberű őrültek már jobbára kivesztek a filmekből, régen sem tűntek elég érdekesnek és most sem tűnnek annak. A kölyök sidekick használata is rozsdamarta effektus csupán, túl sok funkciója nincsen a cselekményre nézve azon kívül, hogy a végén természetesen élete veszélybe kerül.

Persze ha valaki a sablonokon és a kötelező műfaji elemeken túl tudja magát tenni, akkor jól el lehet lenni ezzel a filmmel. Nyújt egy minimális izgalmat, lehet szurkolni a főhősnek és akadnak eltalált jelenetek (ami még a prológuson kívül eszembe jut, az a temetőben játszódó jelenet), de mindez nem elegendő egy emlékezetes thrillerhez. Nem nyújt semmi újat és azt a régit se tudja olyan módon tálalni a nézők felé, amely indokolná azt, hogy újra elővegyék ezt a poros szubzsánert. Az a bizonyos nyitójelenet viszont tényleg már önmagában megér egy misét, sokkal szívesebben néztem volna meg egy filmet azzal a Scudderrel a főszerepben.

TomPowell különvéleménye:

Vitathatatlan tény, hogy a krimi - a westernhez hasonlóan - már nem egy életképes műfaj a nagyvásznon, épp ezért okkal költözött át a kisképernyőkre. A Lawrence Block könyvsorozatából készült film sem reformálja meg a műfajt, de mégis visszacsempész valamit nem csak a 90-es évek brutálisan vérgőzös szellemiségéből, hanem Humphrey Bogart kiégett cinizmusából is. A filmes magánnyomozók - és ezzel együtt a film noir - gyakorlatilag az ő ballonkabátos sziluettjével forrtak össze, a modernkori megfelelőjének pedig nem is lehetne alkalmasabb embert találni Liam Neesonnél. A lassan az akcióhős státuszba belesüppedő ír színész arcrezdüléseivel is tökéletesen érzékelteti Matt Scudder fásultságát, amire annyiban szükség van, hogy az író rendező Scott Frank (A kulcsfigura) nem bontja ki eléggé Block hősét és inkább mellé rendel egy funkcióját tekintve majdnem teljesen felesleges sidekick kölyköt. Mégis a film annak ellenére végig feszült, hogy Neeson jobbára A pontból sétál B-be, és kihallgatja az aktuális delikvenst, ugyanis az egészet körbelengi az emberi erkölcstelenség mocska. Itt nincsenek jók vagy rosszak, csak rosszak és náluk is rosszabbak, ahogy Scuddernek is megvannak a maga démonai, noha a színész karizmáját és ezzel együtt a magánnyomozót lehetetlen nem szeretni. Mindezek összessége (bele értve az ígényes rendezést, operatőri munkát és zenét) adja meg neki azt a pluszt, amivel ha műfajából nem is, a kortárs krimik közül magasan kiemelkedik.

https://www.youtube.com/watch?v=F4G2XlpWEXc

Oldalak: 1 2