Hirdetés

Sóhajok (2018) - Kritika

|

Szaggatott sóhaj.

Bárki, aki esetleg megkérdőjelezte volna ennek a filmnek a létjogosultságát, megnyugodhat. Az eredeti, 1977-ben bemutatott Dario Argento rendezte Sóhajok ettől a filmtől távolabb nem is állhatna - mind szellemiségében, mind pedig alkotóelemeiben. Ezt pedig esetünkben a lehető legjobb dolognak könyvelem el.

Hirdetés

Argento filmje méltán nevezhető műfaja egyik klasszikusának, viszont alapvetően nehéz fába vágja a fejszéjét az, aki újra szeretné forgatni. A Sóhajok ugyanis egy színekben tobzódó rémálom, melynek legfőbb vonzereje korántsem a cselekménybonyolításból fakad (az történetesen az egyik leggyengébb pontja a filmnek), hanem abból a mindent átható delejes atmoszférából, amely gyorsan bekebelezi az embert és amely Argentónak abszolút sajátja. Utánozni nehéz és felesleges, a történetet magát lemásolni pedig szintén botorság - a zárójelben említett tényező miatt. Luca Guadagnino tehát tűnjön bármilyen furcsa választásnak olyan filmek után, mint az Oscar-jelölt Szólíts a neveden, vagy a Szerelmes lettem, pont ezért a furcsaság miatt volt borítékolható, hogy a film vélhetően távol áll majd egy szimpla másolattól, hisz mindkét rendező kiváló atmoszférateremtői képességről tettek ugyan tanúbizonyságot filmjeik során, de mindkettejük esztétikája másból fakad, történetmesélőkként más-más dolgok foglalkoztatják, ez pedig így van jól. Guadagnino remake-je tehát - elvonatkoztatva attól, hogy tetszik-e valakinek vagy sem -, egy önálló, saját lábán megálló entitás, aminek céljai és eszközei teljesen különböznek az eredetitől. Nagyjából, mint az Werner Herzog Mocskos zsaru című filmjénél történt, amely Abel Ferrara azonos című rögrealista remekművének az újrája. Csak a cím azonos. A többi már megy a maga útján.

Persze, az alapfelállás adott, azon sokat nem változtatott a forgatókönyvíró, David Kajganich: Susie (Dakota Johnson eddigi talán legjobb alakítását nyújtja) megérkezik Berlinbe, hogy egy neves tánciskolában a legjobb tanártól táncot tanuljon (Tilda Swinton ismét fantasztikus). Eközben egy lánynak (Chloe Grace Moretz apró szerepben) nyoma vész, Susie pedig kezd rádöbbeni szép lassacskán arra, hogy valami susmus van a háttérben. Mi nézők gyorsan megtanuljuk, hogy az iskola igazgatója, meg úgy az egész főnökség boszorkány (ebből nem csinál titkot a film, éppen ezért nem is spoiler, nem kell megijedni), ahogy az is hamar tudomásunkra jut, hogy valami nagyon ördögi tervük van Susie-val. Már ebből is kitűnik, hogy Guadagnino másfelé tolja az arányokat - valami nagyobbat tartogat a tarsolyában.

A Sóhajok sokban hasonlít az olyan újkeletű, kritikusokat, valamint közönséget egyaránt megosztó horrorfilmekhez, mint amilyen az Örökség volt idén, vagy tavaly az anyám! Darren Aronofsky-tól. Habár Guadagnino filmje inkább utóbbival rokonítható, elmondható mindhárom filmről, hogy a horrort a lelki tipródások, bonyolult lélektani folyamatok kátrányos talajává avatják és eszköztáruk azt hivatott mutatni, hogy pár fejjel magasabban állnak mainstream társaiknál. Ahogy Asternél, Aronofskynál, úgy Guadagninónál is a legnagyobb félnivaló magában az emberben van, mi több: az emberi szellemiségben, minden más borzalom forrása csak utána következik. Aster-nél a gyász az, ami valóságos húsdarálóként funkcionál, Aronofsky a művészi lét viszontagságaiban látja a horrort, a Sóhajok direktora pedig a kollektív, valamint személyes múlt feldolgozatlanságában és az önmagunkkal való elszámolás nehézségeiben. Nincs jó és rossz harca, csak szürkezóna van.

Már az anyám!-hoz, valamint az Örökség-hez való hasonlítgatása is jelezheti, a Sóhajok nagyon nem adja könnyen magát. Játékideje meglehetősen terjedelmes (egy két és fél órás filmről beszélünk), komótos tempója pedig könnyen ellenségévé válhat azon nézőknek, akik egy hagyományosabb habitusú horrorfilmet szerettek volna látni. Lassan kezd el építkezni és már az első jelenetekből kitűnik rétegzettsége, komplexitása - már csak azért is, mert akadnak egyes szcénák, melyeket hirtelen nem tudunk azonnal beilleszteni a nagyobb képbe, nem tudjuk mire vélni és sok idő eltelik, mire meg tudjuk ezt tenni. Ez nagyrészt abból is fakad, hogy Guadagnino nem elégszik meg azzal, hogy egy boszorkányok által vezetett tánciskoláról mesél, nála a történelmi kontextus (1977, Berlin) szerves részét képezi mindannak, amiről mesélni szeretne, így hősnőnk kálváriája mellett rádióadásokból folyamatosan értesülünk az aktuális politikai indíttatású merényletekről. Ha pedig ez még nem volna elég, egy idős professzor történetét is elmeséli nekünk, aki azon túl, hogy egy szellemileg megrogyott tánctanonc lány után kutat, saját felesége elvesztése iránt érzett fájdalmát is próbálja feldolgozni. Ha tematikai szempontból nézzük, nyugodt szívvel kijelenthetjük tehát, ambícióból bőven kijutott a rendezőnek és a forgatókönyvírónak. Más kérdés, hogy ambíció ide vagy oda, a film így is olykor óhatatlanul unalomba fullad pont azért, mert sok mindent homályban tartanak az alkotók és túl sok mindennel próbálnak zsonglőrködni és nem egyszer túl távolságtartónak is éreztem. Az idős férfi nyomozása és magányának ábrázolása például kevéssé tűnik érdekfeszítőnek, hiszen folyamatosan érezteti ugyan a film, hogy ezzel a szállal (is) szeretne majd valamit kommunikálni a rendező, de túl sok időbe telik neki hogy erre rátérjen és addig sokszor azt lehetett érezni, hogy csupán megakasztja a cselekmény amúgy is komótos menetét. Ugyanez vonatkozik Susie történetére is, amelynél ugyan Guadagnino már jócskán behúzza azokat a hőn áhított horrorelemeket, de egy ponton róla is megfeledkezik, hogy helyette egy másik lány nyomozására összpontosítson. Mindkettő döntés valamelyest indokolttá válik a befejezéshez érve (ami a maga módján meglepően szép és kielégítő), de a cselekmény dagályos mivoltán így is lehetett volna segíteni egy-két csattogó ollóval.

Nehezen dekódolható filmnek éreztem a Sóhajokat, amely egyrészt fakad a lassúságából, másrészt az említett történelmi kontextusból, amelyet - hozzám hasonlóan - meglehet nem mindenki fog tudni egyből összekötni a többi alkotóelemmel, márpedig kulcsfontosságúnak bizonyul a teljes kép befogadása szempontjából. Éppen ezért (is) érzem magamban a késztetést arra, hogy a filmet majd mindenképpen újranézzem mind annak tudatában, hogy milyen gondolatokat is próbál a rendező kommunikálni, mind pedig azon elemzési szempontok ismeretében, amelyeket a megtekintés után valamelyest elsajátítottam (érdemes rákeresni például Film Crit Hulk vonatkozó írására).

Aránytévesztései és túlnyújtottsága ellenére is azonban egy izgalmas filmnek tartom, mert túl azon, hogy próbál minél jobban elhatárolódni elődjétől, igyekszik komplex gondolatokat megfogalmazni és olyan témákat felvetni, amelyek érdekesnek bizonyulnak (bűntudat, önmagunkkal való szembenézés, önmagunk szexualitásának elnyomása). Vizualitást illetően távol áll Argento színkavalkádjától (itt pont az ellenkezője történik: szürkébe fojtja a képsorokat), de így is lenyűgöző atmoszférát képes teremteni, amihez Thorm Yorke szuggesztív, melankolikus zenéje is remek partner. Maga a film minden kétséget kizáróan egy egyszerre vad és költői túlburjánzása egy ambiciózus alkotónak, amelyhez foghatót - akárhogy is nézzük - ritkán láthatunk. Nehéz film, ami azonban bőven ad beszédtémát az embernek és bő számmal tartogat olyan jeleneteket, amelyek máris klasszikusnak mondhatók (lásd Dakota Johnson ominózus táncjelenete a film első harmadában, valamint a finálé fékevesztett, vérgőzös infernóját) horroron innen és túl. A rendező jó érzékkel a táncot magát is hangsúlyossá tette, ami szintén ad egy hatalmas pluszt a filmnek: mind értelmezés, mind esztétikai értelemben. Meglehet, hogy egyes döntései, valamint stílusa elidegenítőleg hathat, neadjisten fellengzősnek (csúnyán mondva: művészieskedőnek), de annyi szent, hogy olyan film ez, ami mer valamilyen lenni és így vagy úgy, de hatással van a nézőre. A magam részéről hibái ellenére is nagyre értékelem és alig várom, hogy újra megnézzem.

Sóhajok (2018) - Kritika

Kinek ajánljuk
  • A rendhagyóbb horrorfilmek kedvelőinek.
  • Akik szeretnék látni milyen egy jó remake.
  • Akik kedvelik a lassabb sodrású filmeket.
  • Erős gyomrúaknak.
Kinek nem
  • Akik egy feszesebb dramaturgiájú filmet szeretnének látni.
  • Akik az eredeti film egyszerűségét kívánják viszontlátni ebben a filmben is.
  • Akik nem bírják az explicit erőszakábrázolást.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.