Be kell valljam, hogy Tiszeker Dániel filmjének már az ötletét is enyhe szemöldökráncolással fogadtam, pedig mint kiderült: alaptalannak bizonyultak az aggodalmaim. A #Sohavégetnemérős egyik legnagyobb előnye, hogy tudja, kiknek készült és a célközönségnek megfelelően minden kis szkeccséről/epizódjáról csak úgy sugárzik a fiatalos lendület és frissesség.
A napjaink egyik legnépszerűbb hazai zenés formációja, a Wellhello dalszövegei által inspirált epizódok lényegében közrefogják a mai magyar fiatalok, internetes ismerkedőoldalak által erősen befolyásolt randizási szokásait. A kommunikációs problémáktól kezdve saját arcunk felvállalásának nehézségén át egészen a közösségi oldalak átkos oldaláról is hivatott beszélni a film, mely témákat a három forgatókönyvíróból álló csapat (Horváth András Dezső; Fehér Gáspár; Fehér Boldizsár) könnyed humorral, néminemű kritikus hangnemet sem mellőzve igyekezett kommunikálni.
Az alkotók nem voltak restek bedobni minden kis ötletet, kreativitást és szellemességet, ami éppen a tarsolyukban akadt, így majd' minden epizódban van valami kis plusz, ami miatt nem érezzük ablakon kidobott pénznek a mozijegy árát. Ez az ötletesség változatosságot is eredményez (amely már a történetek alapjainál is felfedezhető), nem egyszer rugaszkodnak el a valóság talajától és merészkednek el egy álomszerű, szürreálisabb irányba (mely olykor rémálomba torkollik), mely irányt aztán nem egyszer sikerül megtámogatni ötletes (de nem feltétlen drága) díszletezéssel. A fiatalok randizási szokásai és párkapcsolati szöszmötölései bőséges történetforrásnak bizonyulnak, amit a rendező megpróbál maradéktalanul kihasználni és igyekszik játékosan közelíteni minden egyes kis problémához/sztorihoz. Legyen az akár egy Tinder-randi egy pékáruval, egy gátlásaival és párkapcsolati félelmeivel küzdő férfi esete a Tesco húspultjánál, vagy egy saját farokméretével és intelligenciájával kérkedő fiú randevúja egy megszeppent lánnyal - aki vélhetően egyetlen perc leforgása alatt egzisztenciális krízisbe zuhant partnere nagymonológja hallatán. Ami a színészeket magukat illeti, telitalálat mind, nem nehéz elképzelni róluk azt, hogy a későbbiekben nagy karriert futnak be. Szimpatikusak, mint a film maga, fiatalok és látszik rajtuk: nagyon jól tudják, milyen filmben vállaltak részt, ismerősen mozognak ebben a közegben.
Ha fel lehet hozni valami komolyabbat a film ellen az az, hogy összességében kerüli a komolyabb mondanivalót és a kissé meredekebb sztorik végkimenetelét is elmismásolja. Nem nyúl mélyebben a dolgok közepébe, inkább csak felszínileg vizsgálgatja a problémákat. Ez azonban inkább hat szőrszálhasogatásnak, hiszen alapvetően a szórakoztatás szándéka érződik a filmen és nem egy Jason Reitman-féle szájbarágós esettanulmány (lásd: Férfiak, nők, gyerekek). Ezen célkitűzésének pedig teljesen megfelel, hiszen szösszenetei szórakoztatóak és üdék, az összkép pedig csinos annak ellenére is, hogy a végére már valamelyest fogyóban van a nafta. Fiatalok számára jó kis móka ez, amiben picit saját magukat és apró-cseprő problémáikat is viszontláthatják, miközben fülbemászó dalok szólnak. Néha ennyi is elég.