A valóságshownak, mint fogalomnak van egyfajta negatív mellékzöngéje - azt hiszem, ezzel nem nagyon lehet vitába szállni. Nem vagyok tisztában azzal, hogy ez mennyire van így a külföldi felhozatalt illetően, de az biztos, hogy nálunk, ha az asszociatív módon közelítjük meg a dolgot, akkor nehéz nem arra a rengeteg, kereskedelmi tévék által kitermelt trash-re gondolni. Olyan műsorokra, mint a Való világ, a Celeb vagyok, ments ki innen, vagy éppen a celebeket civilekkel összeboronáló Celebrandi. 

Ezekhez képest A híd, amely az HBO Magyarország első saját gyártású reality showjaként aposztrofálja saját magát, egy teljesen más szellemiséget üt meg, ezzel pedig egy merőben eltérő célközönséget pécéz ki magának. Illetve, azok, akik alapvetően vonzódnak a műfajhoz és elhivatottságból, avagy puszta kíváncsiságból fogyasztják a hasonló tartalmakat, most ezt nézve meglepődhetnek, hogy mégis mennyi mindenben különbözik ez a más csatornákon felbukkanó elődeitől. 

A koncepció - amelynek eredetije a spanyolokhoz köthető és Banijay címen futott - rendkívül egyszerű: adott 14 játékos, akiknek a romániai Bélesi tónál együttes erővel építeniük kell egy 250 méteres hidat, mindezt pedig megadott idő alatt kell abszolválniuk. Különböző nehezítésekkel, sokszor puritán eszközökkel és józan paraszti ésszel megoldani a helyzetet. Ha sikerül a híd megépítése a meghatározott idő alatt, akkor 30 millió forint üti egy ember markát. A tét tehát anyagi értelemben is nagy, de sejthető, hogy egy ilyen helyzetben nem csupán a meggazdagodás hajtja az embert, hanem az is, hogy bizonyítsa, elég kitartó és elég rátermett ahhoz, hogy részt vegyen egy ilyen munkálatban. 

A szereplők között vannak ugyan ismertebb arcok/nevek, mint például A besúgó című sorozatból ismert Varga Ádám, vagy éppen egy a Youtube-on tevékenykedő influenszer, Alex, de érezhetően nem az volt a fő koncepció, hogy a sorozatot telenyomják olyan emberekkel, akik valamilyen okból kifolyólag a csapból is folynak. Legyen tehát a versenyző civil vagy éppen ismert személy, egy percig nem éreztem azt, hogy megkülönböztetett figyelmet kapna bármelyikük. Röviden: itt, ebben a szituációban mindenki ugyanúgy köznapi ember, kiszolgáltatott és ugyanúgy ilyen vagy olyan módon bizonyítania kell, hogy a feladat elvégzésére alkalmas. 

A mindösszesen hét, közel egyórás epizódból álló széria túl azon, hogy sikerrel mutatja be nekünk szereplőit, kiemelve azok jó és kevésbé jó tulajdonságait, képes olyan kihívások elé állítani őket, amik meglepőek, izgalmas morális kérdéseket vetnek fel és bőven maradásra bírják a leglaikusabb nézőt is. Ezeket a fordulatokat mindig jó arányérzékkel adagolták a szerkesztők/írók, megadva mind a nézőnek, mind pedig a szereplőknek az adott munkafolyamat elvégzésével járó kellő katarzist, hogy aztán szemét módon kihúzzák a lábuk alól a szőnyeget mondjuk egy váratlanul érkező levéllel. (Magyarósi Csaba mindig egy levelet küld a versenyzőknek, amiben mintegy összegzi hogy haladnak és hogy milyen új megpróbáltatást/döntési lehetőséget ötölt ki.)

Ez a talajvesztés sok esetben a fizikai megpróbáltatások mellett az emberi tényezőnek is volt köszönhető: hiszen ahol 14 egymás számára ismeretlen ember össze van zárva és együtt kell működnie finom túlzással spártai körülmények között, nos, ott elkerülhetetlen némi súrlódás. Ez itt sincs másként, ahány ember, annyiféle definícióval rendelkezik a csapatmunkáról és a tisztességes játékról, ez pedig vagy gyorsan, vagy kevésbé gyorsan, de ki is bukik, hogy aztán hol apró kis revansokban, hol pedig kisebb-nagyobb verbális szurkálódásokban öltsön alakot. Nyilvánvaló az, hogy nem lehet mindegyikük döntésével egyetérteni, de pont ez az, ahol megtalálja a sorozat a nézőn való fogást (és ami értelemszerűen a valóságshowk egyik fő vonzereje). Az ember jólesőt vitázik és hüledezik egy-egy döntésen, megnyilvánuláson, viselkedésen, hogy aztán konstatálja, hogy egyébként egészen könnyű a kanapé kényelméből okosnak lenni. És teljesen más tészta ott lenni tizenhárom másik emberrel és azon gondolkodni, mégis hogyan lehetne hatékony módszerekkel összetákolni egy hidat. Úgy, hogy még életedben nem csináltál ilyet. 

Tetszett azonban, hogy minden konfrontáció, kisebb-nagyobb összeveszés ellenére itt tényleg az volt a fő cél, hogy a csapat egyként dolgozzon, mert egyszerűen nincs más opció. Ezt elérni pedig ugyanúgy embert próbáló feladat, mint a és b pont között egy ívet letenni. Emberek ugyan így is esnek ki, a létszám megcsappan a fináléra, de ezek a kiesések működtek dramaturgiailag, nem pusztán odakent kitolások voltak. Jól szolgálták azt a célt, hogy a hajtás, a munka még kiélezettebbé váljon és hogy méginkább afelé húzzon a csapat, hogy összefogjon, ne pedig klikkesedjen. Kellett ennyi izgalom, hogy a finálé még erősebb legyen, még izgalmasabb (nem hittem el, de tényleg szorítottam, hogy elkészüljön az az istenverte híd), és kellettek azok az emberi pillanatok, amelyek jókora érzelmi töltetet adtak a végjátékra is. 

Mindeközben amellett sem szabad elmenni szó nélkül, hogy mennyire jól néz ki az egész széria: a táj, ahol forgott a show gyönyörű és vadregényes, az operatőri munka igényes, szép és olykor nézőként az egészen filmszerű megoldásoknak hála tényleg bele tudtam feledkezni a történések érzelmi és zsigeri sodrásába. 

Amit valamelyest sajnálok az az, hogy Magyarósi Csaba, mint műsorvezető túlságosan is a háttérbe szorult, szimpatikus és karizmatikus jelenlétéből talán még többet profitált volna a sorozat. Ugyanakkor érteni vélem azt a döntést, hogy ő csak mint szükséges háttérfigura és narrátor van jelen. Talán az aktívabb jelenléte elvonta volna a figyelmet a lényegről, az igazi főszereplőkről - így pedig jobban be tudtunk vonódni az emberi sorsokba anélkül, hogy valaki kézenfogva vezetett volna és mindig kommentálta volna a történéseket. Így ő megmaradt külső szemlélőnek. De ezt leszámítva egy izgalmas, drámai pillanatokban és meglepő fordulatokban bővelkedő valóságshow ez, ami bizonyítja, hogy igenis van létjogosultsága a műfajnak. Csak tudni kell élni vele.