Charles Sun (Justin Chien) és Bruce (Sam Li) testvérek, ám mentalitásban, életvitelben nem is állhatnának messzebb egymástól. Előbbi Tajpejben él, az édesapja által vezetett triádhoz tartozik és akár egy széklábbal képes elvenni a másik életét (innen a bandaneve: Székláb Sun), míg a másik ezekről az ügyletekről mit sem sejtve Los Angelesben arról ábrándozik, hogy majd egyszer aktív tagja lesz egy improvizációs színésztársulatnak. Kettejük világa konfrontálódni látszik, amikor édesapjuk támadás áldozatává válik, nekik pedig ki kell deríteniük, hogy ki áll a merénylet hátterében. 

Brad Falchuk és Byron Wu sorozata a családot helyezi középpontba és bár érthető módon sokaknak idegrángása van ettől a szótól (hála Dominic Torettónak és bandájának), itt most ez a vonal végig képes érdekes, szórakoztató és izgalmas maradni. Részben azért is, mert a családon belül fő motívumként megjelenik a döntéshozatal fontossága, valamint az önazonosság kérdése is.

Hogy máris felhozzam egy kedvenc példámat, vegyük Charles Sun-t, az egyik főszereplőnket. Ő ugyan egy profi gyilkológép, de szabadidejében a Sütimestert nézi és Paul Hollywoodtól próbálja ellepni a süteménykészítés csínját-bínját, a cselekményben pedig visszatérő elem, hogy megpróbálja tökéletesíteni a churros receptjét, amelyet még gyerekkorában evett a testvérével. Apróság, mégis funkcionális és üdítően ható karakterábrázolási elemként van jelen tehát a gasztronómia - plusz élvezeti faktort jelent az, hogy már az első jelenetben összeköti a sorozat mindezt egy kiválóan megkoreografált harcjelenettel. Melyben hősünk egymaga, a konyhai eszközök, valamint puszta ökle felhasználásával helybenhagy egy tucatnyi elszánt és felfegyverkezett támadót. 

A másik oldalon viszont jelen van Bruce Sun, aki édesanyjával (akit a csodálatos Michelle Yeoh alakít) egyedül él és miután világossá válik számára, hogy milyen családba született, döntések tömkelegével kell szembenéznie. Maradjon meg annak az embernek, aki irtózik a fegyverektől és az erőszak bármely formájától? Ölelje keblére rég látott bátyját és megpróbáljon rá hatni, hogy hagyja ott a gengszterek világát? Vagy pedig hallgasson a "család a legfontosabb" jeligére és ő maga is ragadjon fegyvert? A sorozat ezeket a kérdéseket többségében úgy válaszolja meg, hogy szerencsére nem veszíti szem elől azt, hogy Bruce minden kétbalkezessége ellenére egy rátermett figura. Az az ember, akinek legfőbb szuperképessége éppen empátiája és hatalmas szíve. Tetszett, hogy egy darabig még pengeélen táncol az ábrázolását illetően, majd szép lassan világossá teszi azt, hogy jelenlétét nem pusztán buta, "gyávanyuszi"-poénok felsorakoztatására fogja felhasználni. Még ha picit be is hódol olykor ennek a kísértésnek. Szeretem, hogy a sorozat a cselekmény lebonyolítása közben nem ad egyszerű választ, mert érezteti, nehéz úgy önmagad ura lenni, ha eleve egy olyan család tagja vagy, ahol szigorú szabályok szerint kell élni. És ezeknek a szabályoknak a megszegése komoly büntetéssel is jár. 

Kettejük karakterét középpontba állítva a sorozat hol egy diszfunkcionális családi komédia, hol egy ügyifogyi felnövéstörténet, hol pedig egy pazar harcművészeti akciófilmként működik, amelyet nézve kedvem támadt elővenni a legnagyobb klasszikusokat. A cselekmény ugyan papírforma szerint tartalmaz egy-két jól bejáratott formulát (Charles összejön gyerekkori szerelmével, aki már a hatóságoknak dolgozik), néhány fordulatot, ami első blikkre talán inkább elcsépelt, mint eredeti, de a szereplőknek köszönhetően végig hiteles és szórakoztató marad a végeredmény. Humorát jó ütemben és jó érzékkel adagolja, ez pedig megnyilvánul hol a dialógusokban, hol pedig olyan mellékszereplőkben, mint a Bruce léhűtő, füves haverjaként gengsztert játszó TK. Őt ugyan nem mélyíti el jobban a forgatókönyv, de pont megfelelő arányban használja őt részben comic relief-ként, részben pedig Bruce magára találását elősegítő szereplőként. 

Ami azonban még egyértelműen a nyolc epizód csúcspontját tekinti, az Michelle Yeoh. Yeoh legutóbb a Minden, mindenhol, mindenkor című filmben nyűgözött le bennünket és mutatta meg több dimenzióját (no pun intended), itt pedig egy családanyát alakít, aki ha kell, saját maga darabol fel egy holttestet a saját nappalijában. A színésznőnek szerencsére van lehetősége a szerepén belül nem csupán a komikusi vénáját megvillantani (a legnagyobb triádkálvária közepette is azon aggódik, hogy Bruce eljusson a vizsgájára), de azt is megmutatni, hogy milyen jó tud lenni a drámai jelenetekben. Utóbbi főként a sorozat második felében, illetve az utolsó két epizódban mutatkozik meg, amikor már a tétek jobban kiéleződtek és a hatalmi viszonyok letisztázódtak. Habár egy ideig kihagyott ziccernek gondoltam, hogy nem adtak neki egyetlen harcjelenetet sem (egyik legviccesebb és legszellemesebb jelenete a sorozatnak, amikor egy pár pillanatig feszültségben tart bennünket, hogy a következő pillanatban elkezd-e harcolni), de az igazság az, hogy a fináléra bőven bebizonyosodik, hogy minden ökölharc nélkül is bőven egy rendkívül badass jelenséggel van dolgunk. Ő az, aki mindent kézben tart, aki megpróbál mindenkinél előrébb járni gondolkodásban, aki úgyis menő, hogy eljár majongot játszani idős nénikkel, akik kvázi informátorokként játszanak szerepet az ő kis üzérkedéseiben. 

Ha bele akarnék kötni a sorozatba, akkor a fináléra felspirálozódó fordulatokat mondanám, azok tobzódását és egy-két mellékkarakternek a parlagon hagyását. Xing, a mogorva arcú bérgyilkosnő karaktere például a végére elsikkad, Álmos Chan is csak addig működik, amíg egy háttérben lévő fenyegetésként (vörös heringként) van jelen, a Boxerek motivációja pedig légből kapottnak hat, illetve azt éreztem, hogy érdemben velük, az ideájukkal nem kezd semmit a sorozat. Valamelyest bele lehet kötni abba is (bár nem kifejezetten szeretnék), hogy morálisan picit ingatag lábakon áll olyan karakterek mentegetése, akik gyilkosságból és egyéb mocskos tevékenységből élnek. De ez már más lapra tartozik. A sorozat kevésbé ezen moralizál (bár picit ez is felüti a fejét), mint inkább a család és a már említett önazonosság, szabad döntések mibenlétén. Ennek ellenére maga a befejezés kielégítő mind érzelmileg, mind a cselekménybonyolítás szempontjából - okosan nyitva hagyva egy kiskaput a folytatáshoz, de éreztetve azt is, hogy itt most láttunk egy kerek egészet. 

Összességében rendkívül üdítő nyolc epizódot láthattam. Humorát, akcióit jól adagolja, a színészek ügyesen helytállnak (Justin Chien Charlesként badass és karizmatikus, Sam Li Bruce-ként pedig egyszerűen szeretnivaló) és úgy alapjáraton végig azt éreztem, hogy abszolút kitűzött cél az, hogy szórakozzon a néző és lerója tiszteletét az old school harcművészeti filmek előtt. Sikerült. És még a családról is tudott beszélni érdemben.