Az egész a Seinfelddel kezdődött: a kilencvenes évek egyik legsikeresebb amerikai sitcomjával, melyben egy humoristát és szűk baráti körét követhetjük nyomon, amint élik mindennapjaikat. Az alapkoncepciója a sorozatnak annyi volt, hogy bemutassák, egy szakmabeli honnan szerzi az inspirációkat a stand-up fellépéseihez. Szarkasztikus humorú sorozat volt, amely mellőzött minden érzelgősséget és melodramatikus felhangot - és amelyben mintegy tilos volt az ölelkezés, a túlzott szeretet kimutatása. Nem voltak nagyívű leckék és életbölcsességek: csak remek szituációk és cinikus, jól adagolt humorbombák.
A sorozat írója és producere (legalábbis az évadok nagy részében) az a Larry David volt, aki aztán 2000-ben előrukkolt saját magát főszerepbe állító sorozatával, amely humorában, szellemiségben hasonlatos a Seinfeldhez. Azzal a különbséggel, hogy a humorát illetően még lazábbra fogták azt a bizonyos gyeplőt.
A Félig üres (eredeti címén: Curb Your Enthusiasm, amely szabad fordításban annyit tesz, hogy Vesd el a lelkesedésed) Larry David egy fiktív, némileg elnagyolt verziójáról szól, a koncepcióját illetően pedig a lényeg az, hogy hősünk minden epizódban leginkább a saját hülyeségéből fakadóan valamilyen rendkívül kellemetlen szituációba keveredik. Amely szituációból aztán minden erejével azon van, hogy valahogy kimentse magát - hogy aztán még problematikusabb és kínosabb legyen az egész. Legyen szó akár egy olyan helyzetről, amelyben egy meccsen véletlenül elgáncsolja Shaquille O'Neal-t (híres kosaras), vagy éppen olyanról, melyben egy éppen menstruáló cserkészlánynak próbálja elmagyarázni a tampon helyes használatát, amivel az apuka ellenszenvét vívja ki.
A szituációk, melyeket a sorozat felvonultat önmagukban is parádésak (nyilván akad gyengébb, ez kétségtelen) kellemetlenségükkel együtt, ami pedig méginkább megkönnyíti a befogadást, az maga Larry David. Larry David egy olyan karakter, aki kifejezetten antipatikus tud lenni a tahóságával, az őszinteségével és minden kontrollt nélkülöző viselkedésével. Mégis egy olyanfajta cinizmus, olyan attitűd tulajdonosa ő, amely lehetővé teszi azt, hogy a néző ha nincs is vele túl nagy egyetértésben, de legalább egy húsz-huszonöt perc erejéig szembesítve legyen a minket körülvevő társadalom írott és íratlan szabályaival, az apró kis szociális érintkezési szokásokkal - melyeknek sok esetben semmi értelme nincsen, mégis léteznek. És azzal, hogy ezekkel olykor milyen üdítő is lenne szembemenni, azokat telibe szarni. Larry az az ember, aki helyettünk is kimondja azt, amit nem szabad, de szívesen kimondanánk. Az az ember, akit nem feltétlen érdekel, ha éppen megbánt valakit. Nem rossz ember, de nem is kifejezetten jó, viszont egyik érdeme a sorozatnak, hogy nem menti fel őt a sorozat, nem emeli piedesztálra: tudja és tudjuk, hogy az, ahogyan ő viselkedik, nem követendő példa és sokszor pórul is jár a hülyesége miatt (sokszor meg nem). Akárhogy is: eszméletlen szórakoztató nézni egy ilyen embert, akiben ennyire nincsenek korlátok és aki ennyire látványosan megvet minden bensőséges emberi interakciót.
Hetvennégy éves vagyok és soha nem tanultam egyetlen leckéből sem.
120 epizód alatt konzekvensen fenntartani egy bizonyos minőséget nem könnyű dolog, éppen ezért is nagy szó, amit Larry David és csapata létrehozott és végigcsinált az HBO-nál. A Félig üres alapsztorija és célkitűzése mindig ugyanaz maradt (még a baráti, ismertségi köre is végig azonos maradt egy-két arc kivételével). A 12 évad alatt egyszer sem próbálták megreformálni vagy újradefiniálni a sorozat szellemiségét és személyiségét (még akkor sem, amikor több éves hiátus után tért vissza), nem törekedtek arra, hogy nagyobb karakteríveket rajzoljanak le benne. Larry ugyanolyan pöcsfej az első évadban, mint a tizenkettedik évadban és ez a tudatosság üdítő és dicsérendő. Van, aminek nem kell változnia, hanem pont ez az állandóság, a kiindulópontra történő folyamatos visszatérés adja azt a belső mozgatórugót és vonzerőt, ami szükséges, hogy végig élvezetes legyen a széria. Persze ehhez hozzá kell tenni, a különböző évadokban akadtak nagyobb, az epizódokon keresztülívelő történetek, melyek valamelyest azt a hatást keltették, hogy azért nem vetik meg az alkotók a szabályszerűséget: ilyen volt a Seinfeld-reunion megírása, a Producerek című musical Larry-vel való újbóli színpadra állítása (melynek slusszpoénja az egyik legjobb csattanó volt a 12 évad alatt), vagy pedig a feleségével, Cheryllel való szakítása/válása. De az apró kis konfrontációk a környezetében lévő emberekkel állandó és visszatérő elemekként voltak jelen a cselekményben. És mindig, minden esetben arra engedtek következtetni: Larry tényleg sosem tanul és sosem tudja visszafogni magát, ha a saját igazságérzetéről van szó.
Provokatív és senkit sem kímélő humora komoly fegyvertényként és bizonyítékul szolgál arra, hogy poénkodni végtére is lehet bárkin, bármin, csak merni kell (és nyilván: függ a kontextustól is). Ez egyébként ráilleszthető az egész sorozatra, de kiváltképp a Cheryllel való válást követően kezdi el ledobni az ékszíjat a tahóságot illetően - főként, mert egészen addig a nő egyfajta villámhárítóként volt jelen Larry életében és ő volt az, aki sokszor visszafogta. Így kerülhetett bele az egyik epizódba az a jelenet, melyben Larry egy Jézus-festményt véletlenül levizel, majd a ház tulajdonosa jóhiszeműen azt hiszi, hogy egy isteni csodának lehet szemtanúja, hiszen úgy véli, elkezdett könnyezni a festmény. Vagy az epizód, melyben azzal próbálja távol tartani magát bizonyos emberektől, hogy MAGA-sapkát vesz fel. De nem csak az elvakult Isten-hívőkkel és a Trump-rajongókkal mer poénkodni/gúnyolódni, a Palesztin-Izrael konfliktust ugyanígy pellengérre állítja a maga módján egy olyan epizódban, ahol a zsidó identitását nem titkoló Larry barátjával felfedez egy remek palesztin éttermet, mely egy tradicionális zsidó étteremmel szemben nyílt. Az epizód nem szűkölködik a már-már arcpirítóan pimasz poénokban és fordulatokban, de pont ezért annyira zseniális és hisztérikusan vicces: mert mer és mert szórakoztató nézni, ahogyan ez az ember ilyen helyzetekbe keveredik. És akkor egy szót sem említettem arról, amikor Larry egy Holokauszt-múzeum egyik kiállításáról csen el egy pár cipőt (ami egy, a holokausztban odaveszett zsidó férfié volt). Mint mondtam, nincsenek határok és nincsen apelláta. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy sosem igazolja a sorozat Larry cselekedeteit, hanem hagyja szépen, hogy a néző fejét fogva érezze magát rettentő kínosan (vagy, szép magyar szóval mondva: krindzseljen rajta), kínjában pedig elkezdjen nevetni a képtelen és abszurd, nem mellesleg zseniálisan megírt szituációkon.
Azonban az egyik legérdekesebb tény a sorozatról az az, hogy nagyban támaszkodik a kamera előtt improvizált dialógusokra, poénokra. Minden karakter megkapja az adott epizódra a kis összefoglalóját, de nagyon sokszor olyan mondatok, szituációk jönnek létre a pillanat hevében (köszönhetően a zseniális és rátermett színészeknek), melyeket egyikük se lát előre. Ez abszolút elmondható Larry és Susie (barátja Jeff felesége - ők ketten kvázi esküdt ellenségei egymásnak) verbális csörtéiről, amiben utóbbi minden esetben hevesen, válogatott szidalmakkal küldi el melegebb éghajlatra a férfit. Susie Essman színésznő egy nyilatkozatában elmondta, mennyire imádta ezt a karaktert játszani, hiszen ki ne élvezné azt, hogy pénzt adnak azért, hogy elküldjön valakit a kurva anyjába? Jogos. Abszolút jogos. De ugyanebben az improvizációban remek partner Larry kényszerűségből vált lakótársaként a J.B. Smoove által alakított Leon (őt és családját a főszereplők akkor fogadják be magukhoz, amikor házukat egy hurrikán lerombolta), aki a nagyszájú, nőfaló fekete karakterek sztereotíp paródiájaként van jelen és akinek szinte minden megjelenésétől lehet számítani valamilyen váratlan és meghökkentően profán agymenésre.
A többi, visszatérő színész is remek: Jeff Garlin, mint Larry ügynöke és hűséges barátja, a nemrégiben elhunyt humorista Richard Lewis (szintén kvázi önmagát alakítja), vagy éppen Ted Danson, akinek gerincessége, jovialitása és saját imázsának szűnni nem akaró polírozása visszatérő poénja a sorozatnak. Cheryl Hynes Larry feleségeként szintén kapott néhány remek alkalmat, hogy brillírozzon és alávesse magát a sok hülyeségnek, de ugyanígy a vendégszereplők között is találhatunk megannyi remek nevet, arcot. Ez az a sorozat, ahol Michael J. Fox hagyta, hogy poén tárgya legyen (és hogy ő maga is kitoljon Larry-vel), ahol Salman Rushdie, mint tiszteletbeli FATWA-boy jelenjen meg és adjon tanácsot a főszereplőnek, mit tegyen, ha vérdíjat tűznek ki a fejére és ahol maga Bruce Springsteen is ekézheti Larry-t, megvádolva azzal, hogy megfertőzte Coviddal. Jó volt látni ezt a megannyi nevet, amint asszisztál és lelkesen-profin partnerévé válik ennek a rögtönzésre és személyes tapasztalásokra épülő kis szitkom-világnak.
Ami a záróévadot illeti, ez mindig kényes dolog. Lezárni valamit, megfelelni a rajongóknak. Szerencsére az utóbbit mindig magasról letojta L.D., és a sorozat rajongói valahogy - úgy tapasztaltam - nem is várták el azt, hogy egy hagyományos értelemben vett rajongósimogatást és minden szempontból kerek, tökéletes lezárást kapjon a sorozat. Ettől függetlenül picit mégis megtörténik ez, tudatában van annak az epizód, hogy az utolsó: kapunk megannyi visszaemlékezést, a fő konfliktus is jelképes. Larry a bíróságon próbálja bizonyítani egy ügyben az ártatlanságát, a tanúk pedig mind egy szálig az ő hitelét próbálják elvenni azzal, hogy felhozzák az összes régi ballépését és sérelmet, az összes beszólását és antipatikus megnyilvánulását. Tulajdonképpen a könnyes búcsú tökéletes inverze ez, de mégis van benne valami megható, mert tudjuk: búcsú. Búcsú egy szeretnivaló utálatos embergyűlölőtől, aki soha nem tanult semmiből semmit és ezt büszkén vállalja. Búcsú egy embertől, akinek minden jótettére jutott tíz epés, bántó megszólalás, vagy önző cselekedet. Viszont valahogy mindig megússza. Valahogy mindig kikerül a slamasztikából. Akár úgy, hogy egészen a halálból küldik vissza az angyalok, mert túl idegesítő, akár úgy, hogy megmenti a kudarcra ítélt Producerek-premiert a humorával. Vagy akár úgy, hogy megidézi a sokak által szapult Seinfeld-finálét (visszatérő eleme a sorozatnak, hogy szembesítik őt a sokak szerint elrontott befejezésével a sorozatnak).
Habár csak az elmúlt másfél évben fedeztem fel magamnak ezt a sorozatot, akkor is: szívemhez nőtt ez az ember és nagyon fog hiányozni az, ahogyan reagál a hétköznapi kis valóságunkra, ahogyan valamilyen őrültségbe fog és ahogyan megkérdőjelez mindent, amit amúgy normálisnak gondolnánk. És persze, picit kívánom, hogy a búcsú ne legyen végleges, de közben tudom azt is, hogy a végtelenségig ezt se lehet folytatni és becsülöm, hogy pontot rakott a végére. De legyen bárhogy is, így vagy úgy, de velünk marad Larry. Minden kígyózó sorban, minden parkolóban és minden piti, idegesítő élethelyzetben lehet vetíteni a belső mozinkban a jeleneteket, melyekben elképzeljük, mit tenne ő. És vajon mi vagyunk-e annyira vakmerők, hogy megtegyük magunk?
