Kismillió film és sorozat készült már a börtönök világáról, illetve arról, hogy milyen rabnak lenni. Klasszikusok, mesterművek, változatos és egyedi darabok sorakoznak a zsánerben, így nem könnyű újat mondani a témában. Az HBO új, háromrészes minisorozata nem is feltétlenül vállalkozik rá, mégis sikerül neki, és egy kicsit más aspektusát járja körbe az ezzel járó viszontagságoknak.

Mark Cobden (Sean Bean) ittas vezetés és cserbenhagyásos gázolás miatt négy évre a hűvösre kerül. Igyekszik csendben meghúzni magát, de ez nem megy könnyen, főleg, ha közben a saját démonaival is szembe kell néznie. Az egyik fegyőr, Eric McNally (Stephen Graham) szigorú, de igazságos az elítéltekkel, ám amikor megzsarolják, súlyos döntést kell hoznia.

A történet kettejükről szól, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt elsőre gondolánk. Én legalábbis arra számítottam, hogy valamilyen úton-módon a sors összehozza őket, majd egymásra utaltságuk okán szembenéznek az eléjük kerülő kihívásokkal, miközben jellemfejlődésen esnek át. Közhelyesen hangzik, de ha jól van megírva a sztori, ebből bármi kisülhet, ám Jimmy McGovern író nem szeretett volna efféle sablonokra hagyatkozni.

Helyette úgy ábrázolja a börtönlétet, ahogy eddig kevés alkalommal láthattuk. Nincsenek szadista őrök, határozottság és fegyelem uralkodik, amit a rabok nem is nagyon törnek meg. Maga a börtönlét kezdetben kifejezetten unalmas, noha a cselekményről ez egyáltalán nem mondható el. Mindig történik valami, de a nagyjelenetek mellett az olyan periódusok is hatásosak, amikor szimplán a mindennapokat látjuk. McGovern alapjaiban autentikusan mesél, részleteiben viszont előkerülnek a bevett sémák, de ezzel semmi gond nincs. Gondolok itt arra, hogy Markot nyilván megtalálják, elkezdik szekálni és így tovább. Ezt a szálat végül kicsit méltatlanul vágták el, némi hiányérzetet hagyva maga után, és ugyanez elmondható néhány másik karakterről. Itt éreztem leginkább, hogy egy kicsit alaposabb jellemábrázolás elfért volna egyeseknél, akár plusz egy epizódban bemutatva, ugyanakkor az alkotók képesek voltak kompenzálni.

Remek érzékkel szemléltetik, hogy rab és rab között is mekkora különbségek vannak. Nyilván ezt kimondatlanul is tudjuk, de mégis máshogy érzi az ember, ha abban a közegben tengeti napjait. Márpedig a Letöltendő idő egyik legnagyobb erénye pont ez. Megvan benne az a tipikus brit szikárság, melyet csak a szigetországi filmeknél tapasztalhattunk. Úgy érezzük fojtogatónak a börtönlétet, hogy közben a raboknak viszonylag nagy szabadságuk van. Kezdettől fogva belénk fúródik a gondolat, hogy nem akarunk ide kerülni és minél hamarabb ki szeretnénk jutni.

Erre jön rá a sorozat másik nagy erőssége, ahogy kezeli a két főhőst, illetve amilyen kérdéseket feltesz velük kapcsolatban. Mark alkoholista, felelőtlen és gyilkos is, de rossz ember? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie a zárás után. Eric a családját védelmezi, amiért be kell mocskolnia a kezét. Jó döntést hozott, mi másképp tettük volna a dolgokat? Szintén súlyos dilemma. Szuper, ahogy kettejük szerepe megváltozik a három rész alatt, csak az a nem mindegy milyen irányba.

A Letöltendő idő a börtönélet egy emberibb oldalát hivatott bemutatni, és egyértelműen drámáról van szó, mintsem krimiről vagy thrillerről. Egy bűn és bűnhődés sztorit látunk, ahol nagy szerepe van a jellem értékeinek, a bűntudat hatásának, de a megbocsájtás nehézségeiről sem kelt fals illúziókat. Sean Bean és Stephen Graham remekelnek, de két ilyen tapasztalt veterántól nem is várunk mást. Nem könnyű, sőt fajsúlyos élmény, ami után nem feltétlenül lesz jókedvünk, de olyan útravalóval léphetünk ki utána a szabadba, melyek jól jöhetnek még az élet taposómalmában.