A legszebbnek azt tartom, ahogy a film rövid időn belül durván kirántja a néző alól azt a bizonyos szőnyeget. Hiába ülsz be a filmre annak szinopszisának elolvasásából fakadó prekoncepciókkal, hiába rakod már össze magadban a dolgokat jó előre (mert láttál már sok filmet életedben), jó eséllyel kigúvad majd a szemed a meglepetéstől. Nem attól, amit a cselekmény tartogat, de inkább attól, ahogy az egész tálalva van. A Sosem voltál itt az a fajta mozgóképes alkotás, ami után a nézősereg fele szitkozódva, acsarogva és epét hányva hagyja el a vetítőtermet, míg a másik fele letaglózva ül még egy darabig a stáblistát bámulva, miközben összerakja magában a látottakat és szentül meg van győződve arról: remekművet látott.

 

A film Joe-ról (Joaquin Phoenix) szól, aki egyedül él édesanyjával és szabadidejében kislányokat szabadít ki pedofilok karmai közül. Ebben jó, ehhez ért. Legfőbb fegyvere a kalapács, de a fejét és kezét is előszeretettel használja, ha arról van szó. Nem egy beszédes figura, de ebben a "szakmában" nem is kell sok szó. Csak elszántság, tökösség…És egy a múlt terheitől kishíján megroggyant elme. Joe egy nap a szokottnál komplikáltabb következményekkel járó megbízást kap: egy politikus gyermekét kell visszaszereznie, amit meg is tesz, de ami ezt követ, már nem mondható parki sétának.

 

Lynne Ramsay (aki a zseniális Beszélnünk kell Kevinről című filmet is rendezte) filmjét előszeretettel hasonlítják Martin Scorsese Taxisofőrjéhez - és valóban, a párhuzamok jól láthatók és egyértelműek, még ha a két rendező stílusa azért mégiscsak különbözik és minden azonosság dacára szó nincsen arról, hogy egy szimpla replikával, esetleg homázzsal volna dolgunk. Ramsay és Scorsese stílusa nem egyezik, csak itt-ott hasonlít (a rendkívül erős vizualitást, ha megnézzük), a rendezőnő filmjét azonban tényleg lehet egyfajta modernkori Taxisofőrnek nevezni. Már csak azért is, mert mindkettőt illeti a "mestermű" titulusa.

 

Ahogy Scorsesénél, úgy Ramsay-nél is egy magányos férfival van dolgunk, aki magával hurcolja saját múltjának terheit, a gyermekkori traumáit, az iraki háborúban látottakat: egyszóval minden szart, amit átélt. Ahogy Travis képtelen nyugodtan a seggén ülni és úgy élni, mint egy normális, hétköznapi férfi, úgy Joe is csak teng-leng és igyekszik jót tenni - ez a jó (legyen az bármennyire is mocskos) pedig lehetőséget biztosít számára arra, hogy egy részről saját démonjaival szembenézzen, más részről pedig egyfajta gyógyírként szolgál sebzett lelkére. Ha nem kaphatná el azokat a mocskokat frissen vásárolt kalapácsával, akkor több, mint valószínű, hogy már rég halott lenne. Akkor nem hagyná félbe önmaga, nejlonzacskóval történő fojtogatását a szekrényben elbújva.

 

Lynne Ramsay ennek a frusztrált hősnek a kálváriáját olyan döbbenetes vizuális készséggel viszi filmre, hogy azt tanítani lehetne. A narratívát emlékszilánkokkal szabdalja és hol brutális nyerseséggel, hol pedig fájdalmasan gyönyörű jelenetsorokkal meséli el a sztorit, különleges, rendkívül egyedi hangulatot kölcsönözve mindennek. A történet pedig, bár egy-két mondatban leírható, annyira egyszerű és olyan sokszor láthattuk már, szinte csak alibiként van jelen. Alibiként ahhoz, hogy Ramsay egy belső utazásra invitáljon bennünket. Scorsese még inkább csak szimplán hőse szemén keresztül nézte a környező világot, Ramsay már beljebb hatol egészen a tudat belsejéig. Ha pedig mindez úgy hangzik, mint egy ún. művészfilm, ami valósággal taszítja a könnyen elérhető és könnyen fogyasztható látványosságra kiéhezett közönséget, akkor igen, ez egy művészfilm (bár valamiért nem szeretem ezt a jelzőt használni) és igen, ez az egyik ok, amiért sokaknál majd kicsapja a biztosítékot.

Ebben a filmben hiába is várjuk, hogy majd a szereplők kimondják azt, ami nyomja a lelküket, vagy hogy elmondják feketén-fehéren, mi történik most vagy minek kéne történnie. Nincs felesleges beszéd, ami számít, az ott van a képeken. A képek pedig - Jonny Greenwood szinti-alapokon nyugvó, baljós zenéjével karöltve - virtuóz buzgalommal mérnek támadást a retinánkra. Érzésekre hatnak és sokszor inkább csak sejtet, utalgat, harcba invitálva ezáltal az elemző-, illetve értelmező készségünket. Annál pedig nincs izgalmasabb, amikor valaki ennyire elkerüli a kényelmes megoldásokat és meri megmozgatni a nézőt, mer új, izgalmas megoldásokat kínálni neki. Mer pusztán a képekre és a zenére, zörejekre támaszkodni egy történet elmesélése érdekében.

A Sosem voltál itt egy komplex, több megtekintést igénylő, átütő erejű alkotás, amely az emberben ott motoszkál még egy ideig. Egy kellemetlen, de reménnyel kecsegtető utazás a lélek poklába. Egy költői szépségű darab, amely nem mellesleg ismét esélyt adott arra Joaquin Phoenix-nek, hogy egy nagyot dobjon. Phoenix nem jó, de egyenesen zseniális itt - ahogyan megtestesíti ezt a megkérgesedett szívű embert, aki hiába van itt, közöttünk, mintha nem is a Földön, de a Pokolban róná sétáját. Büntetve a legrosszabakat, akik a leginkább rászolgáltak. Ezt az embert, aki mintha ott se lenne, csak árnyéka volna régi önmagának. Egy kísértet. Tekintetében viszont ott van minden. Arcának barázdái között, szakálla mögött, de leginkább tetteiben. Vagy abban, ahogy éppen csak ül és vár. Magnetikus, muszáj csodálni. Muszáj kicsit megesni rajta a szívünknek. Lynne Ramsay-vel együtt egy igazi, nagybetűs remekművet tettek le az asztalra. A színész nevét mindenki ismeri. Itt az ideje, hogy végre a rendezőnő nevét is betéve tudjuk.