Jim Carrey legújabb filmje, a Sötét bűnök nagyon szeretné, ha komolyan vennénk, éppen ezért Carrey-t magát szakállal látjuk, keveset beszél és gumiarcát leváltotta (vélhetően most már végleg) egy kőből faragott arcmásra, amelyen érzelem alig-alig tükröződik. A Sötét bűnök nagyon szeretné, hogy komolyan vegyük, éppen ezért a nézővel való kommunikációt a lehető legzavarosabb formában viszi véghez és biztos ami biztos, a lehető legkevesebb információval szolgál ahhoz, hogy értelmesnek tűnjenek a karakterek, illetve az ő cselekedeteik. A Sötét bűnök szeretné, hogy komolyan vegyük, de ha nem történik meg, az sem baj: ő helyettünk is komolyan veszi magát. Mit mondhatnék - úgy kell neki.
A film cselekménye egy évek óta lezárt, de meg nem oldott gyilkossági ügy körül bonyolódik. Hősünk, a morózus Tadek (Jim Carrey) az, aki ismét előveszi a régi aktákat és valamilyen zavaros megfontolásból elhatározza, pontot rak az ügy végére. Meg is van a gyanúsítottja, egy perverzül erőszakos regényeket író tag, Kozlov (Marton Csokas) személyében, aki egy könyvében tökéletes leírását adja a szóban forgó holttestnek. Tadek-nak igazából már csak rá kell vennie őt arra, hogy vallomást tegyen.
Igazán dühítő, amikor egy thriller képtelen megfelelni az olyan alapvető elvárásoknak, mint "feszültségkeltés", vagy éppen "karakterábrázolás" (egy ilyet mondjuk minden filmtől elvárunk), a Sötét bűnök pedig éppen ilyen film. Thriller lévén meglehetősen kevés igyekezetet fordít arra, hogy igazi, műfajhoz illő feszültséget teremtsen - inkább azon van, hogy ezt a hiányt zavaros történetmeséléssel, szürke képsorokkal, szomorú emberekkel és nihilben fulladozó hangvétellel pótolja. Valamire való karakterek híján nincsen suspense, hiszen nincsen akikért izgulhatnánk, de igazából teljesen mindegy, mert úgy istenigazából egyetlen olyan helyzetet se teremtett meg a rendező, amikor megpróbált volna úgy tenni, mintha számítana ez az egész. Több mellékszereplő csak úgy lézeng, a krimiszál hanyagul odakent maszlag, a nyomozás maga pedig kimerül néhány primitív dialógusban. Szereplői ritkán nyitják ki a szájukat, de akkor is csak tőmondatokra futja, vagy éppen ál-filozofikus, dühödt, habzó szájú, nihilista böfögésekre (Marton Csokas bármely megnyilvánulása ilyen). Érezhetően szeretett volna mindezzel mondani valamit a rendező, de kohézió, megfelelő kontextus és szerkezet híján az igazság relativitását és az emberi lélek kétségbevonhatatlan sötétségét firtató mondatok lógnak csupán a levegőben. Öncélú, semmitmondó, unalmas.
Itt jöhetne az, hogy "de legalább Jim Carrey…", és talán ebben lehetne is igazság. De Jim Carrey (ahogyan Charlotte Gainsbourg, valamint Csokas is) szegény csak asszisztál ehhez a nyomorúsághoz és olybá tűnik, sok instrukciót nem kaphatott a rendezőtől azon kívül, hogy legyen eszméletlenül gondterhelt és érzelemmentes. A konzekvencia pedig valami olyasmi lenne, hogy az emberi lélek mennyire szurokfekete és hogy nincs ember, akit ne lehetne korrumpálni, nincs ember, akiben ne lakozna valami belső démon. Ez eddig rendben is lenne. No de, drága Rendező Úr, a lélek sötétjét nem csak így lehet megmutatni, sőt: így aztán nem lehet megmutatni. Nem elég, hogy elmondják nekünk, ez az ember elvileg jó ember és az utolsó becsületes zsaru a városban, látnunk, éreznünk is kell, hogy ő tényleg az és nem egyből attól várni a hatást, hogy megnézzük, mint üt meg egy nőt. Mert akkor semmire nem megyünk. Ahogy ezzel a filmmel is: az égvilágon semmire nem megyünk.