Derek Cianfrance elismert filmes, olyan remekművekkel, mint a Blue Valentine vagy a Túl a fenyvesen. A Sound of Metal ötlete is az ő fejéből pattant ki, a megvalósítást azonban ez utóbbi alkotásának egyik írójára, Darius Marderre bízta, kinek ez a bemutatkozó rendezése. A sztori szerint Ruben (Riz Ahmed) és barátnője Lou (Olivia Cooke) épp turnén van a metál zenekarukkal. A lány énekel és gitározik, míg a srác a bőrt püföli. Ruben hallása egyszerre meggyengül, s folyamatosan tovább romlik. Az új helyzethez mindkettejüknek alkalmazkodnia kell, ám ez cseppet sem könnyű feladat.

A cím becsapós lehet, ugyanis a metálos köntös nagyjából az első öt percben köszön csak vissza, amit a műfaj rajongójaként kifejezetten bántam. Szívesen vettem volna, ha kicsit zeneközpontúbb a film, de Marder nem így gondolta, utólag visszagondolva pedig nem is feltétlenül baj. Az összkép így is működik, a lényeg a zene helyett pont annak hiányán van, a csenden és annak hatásán.

A Sound of Metal első fele zseniális. A rövidke expozíció után derült égből villámcsapásként változik meg Ruben élete. Csak mély, tompa hangokat hall, beszédet egyáltalán nem. Ő mégis folytatná a turnét, zenélni akar. Lou ellenben komolyan veszi a problémát, így elviszi barátját egy siket közösségbe, ahol fel tud készülni a rá váró megpróbáltatásokra, mi több, képes alkalmazkodni és együtt élni a halláskárosodásával.

Marder alkotása azért működik ennyire, mert szempillantás alatt empátiát tud ébreszteni az emberben és azonosulhatóvá teszi a problémát. Ezt azzal éri el, hogy a nézőt is Ruben állapotába száműzi. Egészen parádés munkát végeztek a hangkeverésért felelős stábtagok. A halk zajok, egyéb neszek, majd később a mesterségesen generált hangok, netán a teljes csend, tökéletesen ábrázolják, hogy milyen lehet így élni.

Félelmetes, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnik valami, addig hétköznapinak, természetesnek vett dolog, ami jelen esetben egy érzékszervünk működése. Nehéz ilyenkor higgadtnak maradni, tiszta fejjel gondolkodni, hősünknek sem sikerül. A siket közösségbe való beilleszkedés szintén nem egyszerű feladat, elvégre a jelnyelv ismerete nélkül a kommunikáció még komplikáltabb, így kvázi újra meg kell tanulni "beszélni". A cselekmény második fele az alkalmazkodást, a jövőépítést helyezi a középpontba. Az addig egy adott konfliktusra való fókuszálás helyett inkább az emberre koncentrálunk. Ruben szeretne tovább lépni, visszatérni a régi életébe amennyire csak lehet, és kihozni a helyzetből a legtöbbet. Ez a szegmens talán kevésbé érdekes, illetve lassabb is, de szükséges a teljes, átfogó képhez. Lehet, hogy nem mindig értünk egyet a főhős döntéseivel, de a zárás ad egyfajta megnyugvást, s noha nyitva hagyja a történetet, az üzenet így is világos.

Riz Ahmed milliószor bizonyított már, élete alakítását az Aznap éjjel című mini-sorozatban nyújtotta, de amit itt művel, az szorosan ott van mögötte. Szenzációs a srác, az Oscar-jelöltek közt lenne a helye. Olivia Cooke-ból többet is el tudtam volna viselni, karakterének háttere bőven rejtett magában potenciált, mely végül kiaknázatlan maradt, de a játéka színvonalából ez mit sem von le.

A Soud of Metalt azok is bátran megnézhetik, akik ódzkodnak a metáltól, mert abból (sajnos) vajmi keveset hallunk. Drámaként azonban abszolút eléri célját, hatásos, magával ragadó darab egy olyan témáról, melyet eddig nem sokszor dolgoztak fel. Nem akar sajnálatot, szánalmat ébreszteni a nézőben, helyette végtelenül hitelesen mutat be egy állapotot, amivel nehéz együtt élni, de közel sem lehetetlen. Mert néha a csend tud a legbeszédesebb lenni.