Nem lehet azzal vádolni a Disney-t, hogy ne igyekezne minden rajongói igényt kielégíteni. A folytatástrilógia idején egyre többen hangoztatták, hogy ideje lenne végre elszakadni a Skywalkerektől és új szereplőkkel, új történeteket mesélni eddig feltérképezetlen korszakokban, hiszen lore tekintetében igazi kincsesbánya a messzi-messzi galaxis. Bár A Mandalóri és a hozzá kapcsolódó sorozatok elkezdték feltárni a Kánon egy kevésbé ismert szegletét, az eddigi legnagyobb elrugaszkodást James Mangold tervezett filmje a legelső Jediről, valamint a frissen bemutatkozott Az akolitus (The Acolyte) című széria jelenti, hiszen mindkét projekt (merőben) új korszakokba kalauzolja a nézőket.
A korábban a Russian Dollt is jegyző Leslye Headland sorozatához joggal fűzhetett optimista reményeket, aki nem csőlátással szemléli ezt a fiktív univerzumot. Az akolitus száz évvel a Baljós árnyak eseményei előtt játszódik, a Köztársaság fénykora végnapjaiban, amely az elmúlt években a Star Wars irodalmában kapott kitüntetett szerepet, majd apránként más médiumokba is begyűrűzött. A gamerek például a Jedi: Survivorben kaphattak ízelítőt a nevezett korszakból, most pedig a szélesebb közönség is megismerkedhet vele.
Ismeritek a viccet, amikor az orgyilkos besétál egy bárba, és élet-halál küzdelemre szólít fel egy Jedi-mestert? No persze nem viccről van szó, hanem a széria nyitójelenetéről, ami máris markánsan lefesti a galaxis ekkori stádiumát. Ugyanis amint az Amandla Stenberg által játszott Mae párbajra hívja a megbecsült és köztiszteletben álló Indarát (Carrie-Anne Moss), a körülötte ülők mind hangos röhögésben törnek ki. Mint arra Az akolitus felvezetője is felhívja a figyelmet, a Köztársaság fénykorában leginkább béke honolt a galaxisban, a Köztársaság és a Jedi Rend szoros együttműködésben virágzott és gyarapodott. Ám a galaxis rejtett zugaiban már munkálkodtak bizonyos sötét erők, amelyek elhintették a magvakat a Birodalom későbbi felemelkedéséhez.
Headland a nyilatkozataiban már elhintette, hogy nem fekete-fehér ábrázolását kapjuk majd a Jediknek, sőt, kifejezetten megkérdőjelezi a szerepüket - elvégre a küszöbén vagyunk annak, hogy a Sith-ek észrevétlenül beszivárogjanak a Köztársaság vezetésébe, és háborúba sodorják a galaxist. Bár arról is szó volt, hogy ez a széria inkább a sötét oldal nézőpontjába enged betekintést, az eddig látottak alapján ez kevésbé érvényesül. Akár a Köztársaság fénykorában játszódó regények, Az akolitus is hemzseg a Jediktől, akik a látszólagos béke idején meghökkenve fogadják az értesülést, hogy valaki vadászni kezdett rendtársaikra.
Az akolitus nyomozós krimiként igyekszik újítani a megszokott formulán, ahol egy csapat Jedi szegődik a sorozatgyilkos és az árnyakban rejtőzködő mestere nyomába. Egyrészt ez az alapvetés tényleg lebilincselő és képes fenntartani az érdeklődést, másfelől aki nem elemezte az előzeteseket képkockáról képkockára, az első epizódban máris komolyabban meglepődhet egy a főszereplővel kapcsolatos leleplezésen. Ezt leszámítva az első két rész még nem szolgál nagyobb meglepetésekkel vagy válaszokkal, leginkább a központi figurákat, a miliőt és az atmoszférát alapozza meg, mindezt viszont jó érzékkel teszi.
A főszereplők közül egyértelműen a Sol mestert alakító Lee Jung-jae viszi a pálmát, aki a Squid Game után kifejezetten ezért a szerepért tanult meg angolul, mindössze négy hónap leforgása alatt. Már önmagában ezért elismerésre méltó a teljesítménye, és tagadni sem lehetne, hogy Qui-gon Jinn inspirálta a karakterét. Sol Liam Neeson figurájához hasonlóan bölcs és türelmes mester benyomását kelti, aki nem feltétlenül ért egyet a Tanács minden döntésével. Bár még nem kapott kellő teret és időt a kibontakozásra, szimpatikus szereplő még Sol új tanítványa, Jecki Lon is, akit a Logan felfedezettje, Dafne Keen alakít. Amandla Stenberg szintén nagyszerű, és van potenciál Manny Jacinto csempész karakterében, Qimirben is, aki valószínűleg tartogat még meglepetéseket.
A Star Wars-sorozatoknál rendre visszatérő gyerekbetegségekből itt is akad, legyen szó expozícióval teletömött dialógusokról, néhol esetlen vágásról és rendezésről, vagy az epizódok játékidejéről - félő, hogy ennyi karakter és háttértörténet érdemi kibontására nem lesz elég a részenkénti nettó 35 perc, de cáfoljanak rám.
A kisebb botlásokat leszámítva meggyőzően indult Az akolitus. Az előzményfilmek és a Köztársaság fénykora rajongójaként sikerült kellőképp bevonódnom a cselekménybe, ugyanakkor a korszak előzetes ismerete nélkül is érdemes belevágni a szériába, hiszen tökéletesen megáll a saját lábán. A Star Warsra jellemzően képes könnyedebb lenni, miközben az egészet átjárja egy nyomasztó, érdekfeszítő hangvétel, miközben végre olyan szereplőket követünk, akiknek egytől egyig lehet izgulni a sorsáért. Kíváncsian várom a folytatást.