Judd Apatow az igényes vígjátékairól vált híressé, amikben remek érzékkel tudja keverni a humort a drámával. Azt azonban kár lenne tagadni, hogy a 2007-es Felkoppintva óta nem alkotott maradandót. Vitathatatlan, hogy nem készít fércmunkákat, de sem a Ki nevet a végén?, sem a 40 és annyi, valamint legutóbbi rendezése, a Kész katasztrófa sem lettek kiemelkedő darabok. A Staten Island királyával végre visszatért a helyes útra, ebben pedig egy ígéretes fiatal komikus is a segítségére volt.
A 24 éves Scott (Pete Davidson) anyjával és húgával él, jobbára csak tengődik. A haverjaival füvezik, gyermekkori barátnőjéhez jár szexelni és esze ágában sincs elkötelezni magát. Tűzoltóként dolgozó apját 7 éves korában vesztette el, a traumát pedig sosem heverte ki. Továbblépés helyett önsajnálatba burkolózik és igyekszik tenni a világra, csakhogy így nem lehet leélni egy életet.
A történet egyszerű dramedy-nek hat és lényegében az is. Nincsenek nagy csavarok, megoldások, Apatow szerencsére nem akarja elhitetni velünk, hogy ez a film találta fel a műfajt, ráadásul a valós események ihlette sztori nagyon jót tett az összképnek. A Staten Island királya kvázi Pete Davidson félig fikciós, félig valós életrajzi filmje. A srác néhány éve robbant be a Saturday Night Live című műsorban, melynek a valaha volt legfiatalabb stábtagja lett. Édesapja a World Trade Center ellen elkövetett terrortámadás során vesztette életét, és filmbeli alteregójához hasonlóan Davidson is csak kallódott a világban. Állítása szerint pocsék színész, csak magát képes eljátszani, s lényegében tényleg önmagát alakítja, de a recept kiválóan működik. Hogy mitől? A már említett valós alaptól. Apatow rendre beleszövi műveibe a saját élményeit, ám hajlamos elragadtatni magát. Jelen esetben tökéletes arányérzékkel keveri a drámát a vígjáték elemekkel, illetve olyan élő-lélegző világot kreál, ami akkor is könnyen berántja a nézőt, ha nem Staten Islanden él.
Nincs szükség összetett történetre, ha ennyire hiteles emberi sorsokba nyerünk betekintést. Ez a fajta realizmus sokak kedvét szegheti, ugyanis itt senki nem csak fekete vagy fehér (mármint személyiségre). Mindenkinek megvannak a hibái, melyek antipatikussá teszik, de ez hozzá tartozik egy ember jelleméhez. Scott keresi önmagát, bár inkább csak lusta ahhoz, hogy bármihez is kezdjen a helyzetével. Rossz döntéseket hoz s frusztráló, hogy csak áldozatként tekint magára. Ezek alapján le is írhatnánk, mondván reménytelen eset, de nem az. Van egy kedvelhető énje, képes a törődésre, csak elő kell csalogatni belőle. Apatow a bevált formulát követi végig, mégis olyan apró váltásokkal operál, hogy a cselekmény folyamatosan meg tudjon újulni. Azt hihetnénk, hogy a Scottot érő új élmények hatására minden más lesz, de nincs így. Sok apró ingernek, beszélgetésnek, konfliktusnak kell összeérnie egésszé, mely hatására történhet valami. Szerencsére a direktor a zárásnál is mellőzte a giccset és a közhelyeket, inkább szimplán elindított egy úton. Hogy az út merre tart, azt már a nézőnek szíve joga eldönteni.
Pete Davidson megosztó személyiség, én személy szerint nagyon csípem, és kifejezetten örültem, hogy készül róla/vele egy ilyen film. Nem mellesleg íróként és producerként is beleszólt a munkálatokba, úgyhogy le a kalappal. Marisa Tomei kiváló, mint mindig, Bill Burr pedig a stand-up mellett megcsillogtatta a drámaibb oldalát is. Üdítő volt látni Steve Buscemit egy aprócska szerepben és Bel Powley-t is nagyon szeretjük A tinilány naplója óta, itt sem okozott csalódást.
A Staten Island királya hangulatfilm, mely számos témát feszeget. A traumák hatását, a továbblépés viszontagságait, családi problémákat. Nem kíván lélekboncolgató tabló lenni, de nincs is rá szüksége. A poénok nagyja szuperül működik, nem fogunk leesni a székről a nevetéstől, az viszont biztos, hogy rengeteget mosolygunk. Szerethető, igazi és mindenekelőtt emberi történet, melyet az életnek nevezett mókuskerék írt.
