Nyilvánosság előtt leélni egy életet, reflektorfényben fürödni naphosszat, kamerák előtt, másvalakit eljátszva tölteni a mindennapokat talán valaki szerint mindennél romantikusabb és idillibb, de többször megmutatták már nekünk, hogy a valóség ettől nem is állhatna messzebb. Pláne úgy, hogy közben az illető tisztában van vele: gyógyíthatatlan beteg, betegsége pedig mázsás súlyként nehezedik rá. A STILL: Michael J. Fox élete ezzel foglalkozik.
Still, azaz magyarul nyugton maradni, mozdulatlannak lenni. Ez az, ami Fox-nak a film és saját állítása szerint sosem ment könnyedén. Izgága figura ő, aki mindig is képtelen volt egy helyben ülni, lenyugodni (habár felesége mellett sikerült neki, házasságuk meghatóan sok éve tart megszakítás nélkül), a kamerák előtt és mögött is folyamatosan zizeg. Alapjáraton ilyen, a Parkinson-kór pedig csak még inkább rátesz erre egy jókora lapáttal. A STILL: Michael J. Fox élete nem elégít ki minden igényt a színész életrajzi, karriertörténeti vonatkozásait illetően, de mégis képes pontos képet adni egy emberről, aki minden embertpróbáló probléma ellenére még mindig talpon van. Ezzel inspirációt adva mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak, mint ő. Meg azoknak is, akik bármi más miatt vannak a padlón.
Gyerekkortól indulunk, megismerhetjük a kicsi Michaelt, akit piszkáltak a nagyok, pusztán azért, mert nem nőtt akkorára, mint a korabeliek. Megismerhetjük azt a Michaelt is, aki a fejébe vette, színész lesz és beveszi Hollywoodot, hogy aztán több hónapnyi/évnyi koplalás, éhbérért való munka után megüsse a főnyereményt és főszerepet kapjon egy sitcomban. Ez a Michael már ekkor tudta, hogy embereket megnevettetni hálás dolog, ez az, amit szeretne csinálni egész karrierje során. A filmből megtudhatjuk, hogy humora mindig a helyén volt, még ha sokszor disznó is volt másokkal. Picit a feleségével is, kapcsolatuk azonban olyan lett, amit az ember csak irigykedve néz és konstatál magában: vannak még ilyenek is. A film nagy hangsúlyt helyez a sztárság éveire, a Vissza a jövőbe elképesztő sikerére, valamint arra, hogy ez milyen hatással lehet egy fiatalra.
Egyszerű a felállása a filmnek, de ami szimpatikus volt benne az az, hogy relatíve egyszerű eszközökkel sikerült úgy operálnia, hogy ötletesnek hasson a végeredmény. Fox a kamera előtt beszél (csak ő és senki más nem szólal meg róla), kérdezik, majd még többet beszél, közben a rendező David Guggenheim archív anyagokat is használ, régebbi filmekből, sorozatokból vett anyagot pedig úgyszintén. Használatuk erősen illusztratív (ahogy arra számítani lehet egy dokumentumfilmnél), jeleneteket, apró kis szösszeneteket használ fel arra, hogy a tárgyalt korszakot, a tárgyalt érzelmeket újrakreálja (plusz használ egy-két eljátszott képsort, mellyel még inkább kihúzza a dokumentumfilm határait).
A feszültebb, zaklatottabb emlékek felidézéséhez a filmjeiből is a vonatkozó, hasonló érzetet közvetítő jelenetsorokat vágják be. Ettől olyan érzést keltett bennem több helyen, mintha egy játékfilmet néznék, egy életrajzi filmet, melyben Fox szerepét Fox játssza és amit - emlékeztetve arra, hogy mit nézek - meg-megszakítanak beszélőfejes szegmensek. Mindeközben megkapóan intim hangvétel öleli körbe a jelenetsorokat, a visszaemlékezéseket. Nincs azonban szánakozás, nincsen sajnálkozás, ezt a színész leszögezi az elején, hogy nem szeretné. De őszinteség van.
Érdekes az is, ahogyan Fox és a film maga átvezet bennünket az 1990-ben történt diagnózison (amikor felfedezték nála a Parkinsont), majd az azt követő eseményeken. Döbbenetes belegondolni, hogy a színész évekig úgy dolgozott, hogy a nyilvánosság előtt maximálisan titkolta betegségét, gyógyszer segítségével próbált helytállni a forgatásokon és értelemszerűen picit önmagát is becsapta az állapotát illetően. Különösen érdekfeszítő és nem kicsit szívszorító, amikor a film eközben ráirányítja a figyelmet arra, hogy az ebben az időszakban készült filmeken hol látszódik, hol lehet észrevenni, hogy Foxnak gondjai vannak. Mintegy felhívva a figyelmét a nézőnek arra, hogy figyeljen a másikra. Valamint arra, hogy örökké nem lehet titkolni egy ilyen horderejű dolgot.
A Still egy rendkívül tanulságos film, de sosem didaktikus. Megható, de nem hatásvadász, humoros, miközben a keserédes hangvételt sem mellőzi. Őszinte, de nem bántó. Inspiráló és szép. Felhívja a figyelmet egy szörnyű, kétségbeejtő betegségre, arra, hogy nem kizárólagosan az időseket veszélyezteti. És rávilágít arra, hogy küzdeni mindig megéri. Akkor is, ha éppen a pillanat sötétségében a helyzet kilátástalannak hat.
