Évadkritika: Stranger Things - 1. évad

|

A nyolcvanas évek a reneszánszát éli, erre a legújabb bizonyíték az év egyik legkellemesebb meglepetése: a Stranger Things.

Valaki olyan számára, aki hozzám hasonlóan rajong a '80-as évek hangulatáért és filmjeiért, azoknak ezer körül is felismerhető stílusjegyeiért és a szavakkal (számomra) teljesen megfoghatatlan atmoszférájáért, az garantáltan gyermeki izgatottsággal fog beszippantódni a Stranger Things világába. A Netflix saját gyártású sorozata gyakorlatilag a semmiből lett a nyári egyik, ha nem a legnagyobb slágere, és elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy mindez nem véletlenül történt. Az alkotó Duffer fivéreket eddig jobbára csak a 2015-ös Hidden című horrorjuk, vagy a szintén akkor induló Wayward Pines misztikus, sci-fi sorozat által ismerhettük. Talán nem kockáztatok túl nagyot azzal, ha azt mondom, hogy ez lesz az ő nagy kiugrásuk.

Hirdetés

A Stranger Things-et hihetetlen nehéz műfajokba belőni. Inkább asszociatív módon próbálnám meghatározni, hogy mire is számíthat az, aki belekezdene a sorozatba: a '80-as évek kultuszához hűen az E.T.-s, Spielberges vonulat hihetetlenül erős, az elmúlt évekből igen magabiztosan tudom a J.J. Abrams, szerintem kiváló sci-fijéhez, a Super 8-hoz hasonlítani. A sci-fi és fantasztikus zsáner mellett a Stranger Things magában hordozza a korszak jellegzetes horror elemeit is, A dolog például rendszeres visszatérő a sorozatban, közvetlen utalások és átvett stílusjegyek révén. A történések misztikumát számomra egy nagyon erős Stephen King-es utóíz adja, és ha már a létező összes zsánerbe besoroltam a Duffer testvérek sorozatát, akkor azok se aggódjanak, akik esetleg thrilleri "thrillingre", vagy éppen drámára vágynának.

Tény, nem én vagyok a világ legnagyobb tudású filmtörténeti szakértője, de higgyétek el, a Stranger Things tényleg ennyi mindent tartogat, ami persze nem garancia a tökéletes kohézióra. A történetről tényleg csak nagy vonalakban, természetesen mindenfajta spoiler nélkül beszélnék, mert ami a legerősebb pontja ennek a remek élménynek az az, hogy fekete lyukként fogja elnyelni a nézőt a külvilág elől, ugyanis még én is gyakorlatilag egy fél nap alatt daráltam le a sorozatot, pedig jómagam mindig a lassabb emésztés híve voltam, de itt egyszerűen nem bírtam magammal.

Az események (természetesen) egy amerikai kisvárosban kezdődnek, ahol a csendes, békés felszín alatt meglehetősen furcsa és nem mindennapi erők munkálkodnak. Az általunk eleinte semmilyen mértékben nem ismert események láncreakciója egy Will Byers nevű kisfiú eltűnéséhez vezet, ami kerekestül felforgatja az addig mindennapi rutinját követő kisváros életét. A továbbiakban pedig MINDEN lesz. Komolyan mondom, nehogy azt higgyük, hogy itt egy egyszerű eltűnésről van szó, vagy hétköznapi eseményekről, a Stranger Things egészen zseniális módon vegyíti az általunk már jól ismert misztikumokat, telekinézist, összeesküvés-elméleteket és még végtelenségig lehetne sorolni. Igen, mondhatjuk, hogy ez a sorozat egy katyvasz, de hiába a '80-as évek köntöse, valami mégis más volt.

A rikító, mai szemmel egészen szürreális ruhák koráról (értelemszerűen) az ember a színes, már-már szándékosan túltolt hangulatra és képi világra asszociál, a Stranger Things ezzel szemben egy sokkal komorabb, baljósabb hangulatot áraszt magából, ahogy haladunk előre a cselekményben, pedig az autentikus '80-as évek ott van. A történések több szálon futnak, de mégis főszereplőknek nevezném Will barátait, akik abszolút az E.T., Állj mellém vagy éppen a Kincsvadászok égisze alatt kerültek papírra a Duffer fivérek tollából. A srácok az első pillanattól fogva rendíthetetlenül Will nyomába erednek, hogy felkutassák barátjukat, és az ő hármasuk (pontosabban négyesük, erre még visszatérek) az, ami garantálja, hogy a Stranger Things ne menjen át egy meglepően, indokolatlanul depresszív sorozatba. A maguk módján mind a hárman rendkívül szerethető karakterek, folyamatos utalgatásaikkal, alapjaiban pozitív hozzáállásukkal mindig örömmel, olykor reménnyel kapcsolódtam be az ő vonalukba. Nem kell megijedni, nem egydimenziós, ökörködő gyerek karakterekről van szó, hanem mindannyian észrevehető, nagyon őszinte jellemfejlődésen mennek át az első évad maga nyolc epizódja során. Személyes kedvenc az a Gaten Matarazzo volt, aki a kis geek, folyamatosan észnél levő Dustint alakította, aki amennyire ellenszenves volt elsőre, annyira szimpatikus lett később. A sorozat nagy felfedezettje mégis az a Millie Bobby Brown, aki a titokzatos, különleges kislány karakterét hozta, mégpedig hihetetlen hatásosan, szavak nélkül. Rendkívül tehetséges kis színészpalántáról van szó, aki tökéletesen egészíti ki a fiúk hármasát. Az ő, nevezzük Tizenegynek, előtörténetét pontosan meg fogjátok ismerni, aminek során a sorozat sokkolóan erős, a felszín alatt igazán kegyetlen jeleneteket vállal be, amit ez a 10-11 éves kislány a kisujjából kirázva vitt el a hátán. Hiába fogjuk megismerni Tizenegy múltját, karaktere mégis a sorozat utolsó pillanatáig rejtélyes marad, ami a Duffer fivérek nagyon átgondolt írásának köszönhető.

A másik főbb szál az eltűnt fiú édesanyját, Joyce-t és nagyobbik fiát, Jonathant követi, akik mellett a helyi rendőrfőnök, Jim Hopper is az események középpontjába fog kerülni. Az ő szerepük azzal párhuzamosan lesz egyre nagyobb, ahogy a sorozat minősége az ötödik-hatodik rész fele eléri azt a szintet, ami jómagam nagyon ritkán tapasztalok meg ilyen téren. Jim Hopper egy nagyon szimpatikus, izgalmas karakter, akinek a motiváció és múltja egyszerűen hibátlanul lett kibontva a sorozat során. Minden egyes jelenet, amiben ő jelen volt, garantáltan a legerősebbek közé tartozik, az őt megformáló David Harbour hibátlan munkát végzett. Ezt már sokkal kevésbé tudom elmondani a Joyce Byers-t alakító Winona Ryder-ről, akit én alapvetően nagyon kedvelek, itt mégis sokszor kifejezetten irritáló módon játszotta túl a szerepét. Tény, az ő fia tűnt el a sorozatban, nem is éppen a legkellemesebb helyre, mégis, Ryder-nek szerintem nem volt egy nyugodtabb jelenete, ahol nem agresszíven kiabált, dühöngött volna. Ami a legfurcsább, hogy amikor kellett, akkor viszont igenis elővette a tudását az örök fiatal színésznő, ugyanis számos, igazán szakszerű kifejezéssel élve, "hidegrázós" jelenet fűződik hozzá, amit a fia iránt érzett kimerülhetetlen szeretet és óvni vágyás táplált. A Stranger Things drámáját és thrilleri jellegét elsősorban ez a szál szállította, ami tökéletes egyensúlyban volt a srácok által megélt történésekkel.

A Duffer testvérek azonban nem csak a remek forgatókönyvvel és izgalmas karakterekkel, hanem a sorozat technikai oldalával is meg akarták győzni a nézőt. Mindez már az opening alatt világossá válik: a minden epizód elején megjelenő kis animáció és dallam messze az egyik legjobb, amit valaha láttam és hallottam. A sorozat címe abban a 'Benguiat' elnevezésű betűtípusban rajzolódik ki rendre a szemünk előtt, ami a '80-as, de még úgy-ahogy a '90-es évek egyik ikonikus betűkészlete volt. Konkrétan a Star Trek, Majmok bolygója vagy éppen a Twin Peaks címeit is ebben a stílusban olvashattuk. Mindez csak azért fontos, hogy érzékeltessem, a Duffer fivérek nem csak úgy ímmel-ámmal döntöttek ezen szép időszak mellett, hanem rendkívül tudatosan és alaposan dolgozták ki a sorozat részleteit, ami a cselekmény előrehaladtával egyre fontosabb sci-fi szálra is igaz. A Stranger Things olykor talán már túl sok mindennel zsonglőrködik, viszont a látvány és a zene (istenem, az a zene!) egyben tartja mindezt.

A sorozat fényképezését hat epizód során az a Tom Ives irányította, aki a House of Cards, vagy éppen a Mr. Robot képi megvalósítását is szállítja. Tényleg lehet érezni a különbséget, amikor a fényképezés csak egy eszköz, hogy elmeséljen egy történetet, vagy egy terv része, hogy gondolatokat közvetítsen, vagy a Stranger Things esetében gyakorlatilag beszéljen. Nem, nem szívtam semmit, csak elég megnézni teljesen véletlenszerűen pár képkockát a sorozatból: egyszerűen magukban hordozzák a sorozat identitását. Amikor ezeket a sorokat írom elsősorban azok a bizonyos karácsonyfa izzós jelenetek lebegnek a szemem előtt, amik egyszerre tudtak a sorozat legreményteljesebb, szívmelengetőbb fényei, vagy éppen valami nagyon veszélyes közeledtének a jelei lenni. Minderre pedig csak rá dob egy lapáttal a zene, istenem, az a zene! Kyle Dixon és Michael Stein minimum az év legjobb soundtrackjét tette le az asztalra, és erről nem is vagyok hajlandó vitatkozni! Sajnos nem vagyok jártas annyira a zenében, hogy én át tudjam adni nektek, hogy milyen élményt ad már csak az, hogy hallgathatom ezeket a sejtelmes, mély, dübörgő majd hirtelen felélénkülő, kiteljesedő gépies dallamokat. A Duffer fivérek ezzel a két emberrel tökéletesen megtalálták a sorozat hangját, amit a szerződtetett '80-as évekbeli muzsikák is csak fokoznak. Egyszerűen hibátlan.

Amikor a hatodik rész végére értem, azt gondoltam, hogy a sorozatról is ezt fogom írni: hibátlan. Hihetetlenül szomorú vagyok, amiért mégsem tehetem ezt. A Stranger Things amennyire fantasztikus expozícióval indult, majd teljesedett ki mindez az elkövetkezendő részek során, az évad végére egyszerűen mindezen alapossággal felépített cselekmény el lett sietve. A készítők amennyire zseniálisan alkottak valami újat az összeollózott stílusjegyekből, olyannyira lett jellegtelen mindez a lezárásra. Félreértés ne essék, így is egy viszonylag magas színvonalat képviselt végig a széria, viszont az előzményekhez mérten a finálé egyszerűen nem ütötte meg a sorozat saját maga által felállított sztenderdjét. Köztudott, hogy jön a második évad, és ennek "fényében" a befejezés nyitva lett hagyva, így okosan elvarrt szálak helyett unalmas, elcsépelt, nyitott fejezet lezárásokat kaptunk, amik kilógtak a sorozat egyedi írásából. Lehet, hogy egy még jobb második évad elé nézünk, én viszont jelenleg sokkal jobban örültem volna egy kerek egész lezárásnak, hogy elmondhassam most, hogy a Stranger Things egy egyedülálló, makulátlan élmény volt. Szerintem ennek így kellett volna lennie, abszolút nem érzem, hogy a második évadnak muszáj lenne ezt a történetet továbbmesélnie. Nagyon remélem, hogy nem a Netflix erőltette rá Dufferékre, hogy ne tegyenek pontot a mese végére.

Nem! Nem engedem, hogy ilyen gondolatokkal érjen véget ez a cikk. Nézzétek meg a sorozatot, imádjátok és imádjátok a nyolcvanas éveket is! Viccen kívül, a Stranger Things egyedi, stílusos és páratlanul izgalmas. Nem szaporítom tovább a szót, mindent elmondtam, amit lehetett, a különös dolgok históriája nem véletlenül lett hatalmas kedvenc világszerte, bízzatok bennem. Én pedig most megyek repetázni.

Értékelés: 85%

Kiknek ajánljuk?
-Azoknak, akik szereteik a nyolcvanas évek hangulatát.
-Steven Spielberg és Stephen King rajongóknak.
-Azoknak, akiknek tetszett a Super 8.
-Mindenkinek, aki vágyik valami üdítőre, egyedire a képregény-őrület közepette.

Kiknek nem ajánljuk?
-Azoknak, akik nincsenek jó barátságban a földtől alaposan elrugaszkodott művekkel.
-Azoknak, akik nem kedvelik a gyorsabb tempójú sorozatokat.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.