A Super Mario címmel jobbára az is tisztában van, aki még soha életében nem ült számítógép vagy játékkonzol előtt. A brand lassan 40 éve van a piacon, több mint 20 folytatással, kiegészítővel vagy épp különálló programmal büszkélkedhet, népszerűsége pedig azóta is töretlen. A filmeseket is megihlette ez a világ, minden idők első videojáték-adaptációja a Super Mario Brothers volt, mely történetesen idén 30 éves, bár azt az alkotást jobb elfelejteni.
Most animációs formában tért vissza mindenki kedvenc vízvezeték szerelője, és úgy tűnt, végre megkaphatta a hozzá méltó filmet.
Mario és Luigi Brooklynban élnek, saját vízvezeték-szerelői vállalkozásuk van, ám az üzlet nem megy valami fényesen. Egy nap a csatornában kötnek ki, ahol beszippantja őket egy hatalmas, világokon átívelő cső. A káoszban útjaik különválnak, Mario pedig a varázslatos Gombakirályságban köt ki. Hősünk meg akarja találni öccsét, ami csak akkor lehetséges, ha segít a helyi hercegnőnek, ugyanis a hatalmas Bowser el akarja pusztítani a világot.
A felvezetés minimális, a kötelező körök után már kezdetét is veszi a kaland, csak annyit tudunk meg a két testvérről, hogy a családjuk kineveti őket, egyedül édesanyjuk támogatja az önállósodást. A cselekmény elképesztő tempót diktál, egy másodperc üresjárat sincs benne. Folyamatosan váltakoznak a helyszínek, új figurák jönnek a képbe és haladunk az elkerülhetetlen összecsapás felé.
Noha nem érződik kapkodónak az összkép, nem ártott volna olykor kicsit lassítani, mert így csak egy hatalmas kalandmasszának érződik a film. Persze lesz, akinek ez a kedvére válik, de így a szereplők papírmasénak hatnak, a jók jellemzője a jóság, a gonoszé a gonoszság, a cél csak alibi gyanánt van jelen, különösebb funkciója nincs és a konfliktus is súlytalan. Olyan érzésem volt, hogy az alkotók szerint úgyis mindenki ismeri ezeket az arcokat, ezért felesleges nekik jellemet adni. A humor maximum a fiatalabb korosztálynak találhat be, egyszer-egyszer el lehet mosolyodni, de leginkább a Minyonok-szerű infantilis poénokra kell számítani. Nyilván senki nem számított Pixar magasságokra, velőtrázó sziporkákra, a Super Mario világában hiába van potenciál, elég korlátolt az eszköztár, ami rendelkezésre áll.
Ez meglátszik a sztorin és a már említett hiányosságokon, a stáb ezért ott tette oda magát, ahol volt esélyük kitűnni. A látvány igen pofás, minden egyes bajuszszőr a helyén van, tocsogunk a színes-szagos ingerekben, ami jól áll a filmnek. A másik tényező, melybe láthatóan minden energiájukat beleölték, azok az utalások. Annyi easter egget, hivatkozási pontot, tisztelgést pakoltak bele, amennyi lehetséges és ezen a fronton nincs is hiba a gépezetben. Az oldalnézetes szegmensek, az erőnyerők, a zenék, a platformokon való közlekedés ügyesen át lettek emelve, s garantáltan megdobbantják a rajongók szívét. Mindössze néhány karakter maradt ki, de amennyiben sikeres lesz, márpedig erre minden esély megvan, úgy a folytatásra is hagytak néhány ismert közönségkedvenc arcot.
A Super Mario film nyilvánvalóan jobb lett 30 évvel ezelőtti élőszereplős társánál, de nem is ez volt a mérce. Úgy tűnik, amit lehetett, azt kihozták belőle, de szeretném azt hinni, hogy egy kicsit kreatívabb sztorival, frappánsabb humorral és komplexebb szereplőkkel javítható lesz ez a felállás az esetleges második részre.
Mert bár vizuálisan megkapó és remek hommage ez a játékok előtt, de önálló alkotásként csak egy milliószor látott, jellegtelen kalandocska. Ez persze nem tragédia, csak jó lett volna két napnál tovább emlékezni Mario filmes kiruccanására.
Hallgassatok meg egy másik véleményt is:
