Justin Benson és Aaron Moorhead az amerikai független filmes szcéna egyik legizgalmasabb alkotópárosa. Hírnevüket szépen fokozatosan építették fel a Resolution, Spring és a The Endless trióval, melyek többnyire jó kritikákat kaptak, illetve a nézők közt is meglett a maguk rajongói bázisa. Persze ők sem tévedhetetlenek, ennek ékes példája a harmadik V/H/S film, a Viral, Bonestorm című szkeccse, ami a nézhetetlenség határát súrolta. Legújabb munkájuk szerencsére a korábban említett hármas vonalát követi, és ezúttal már láthatóan több pénz állt rendelkezésükre. A Synchronic ha nem is az eddigi legjobb, de talán legambiciózusabb alkotásuk.
Steve (Anthony Mackie) és Danny (Jamie Dornan) rohammentősök és régi cimborák. Egyre több különös esethez kell sietniük, ahol az áldozatok mindig egy Synchronic nevű dizájnerdrogot fogyasztottak. Danny tinédzser lánya is bevesz egy pirulát, majd eltűnik. Hőseink közt folyamatosan romlik a viszony, ám Steve-nek támad egy ötlete, miként találhatná meg barátja gyermekét.
Az impozáns nyitány megadja az alaphangulatot, noha Bensonék majdnem a cselekmény feléig a ködben tartják a nézőt. Furcsa víziók, New Orleans borongós látképe, illetve apró szeletek a főszereplők életéből. Nem túl tempós, ellenben atmoszférateremtésnek tökéletes. Valóban kicsit nehezen hangolódtam rá a filmre, az alkotópáros nem sok kapaszkodót ad, de szerencsére a Synchronic nézeti magát és mindig elő tud rukkolni valami újdonsággal. A képsorokból árad a melankólia, a misztikum finoman illeszkedik a történetbe és tudjuk, hogy a kirakós össze fog állni, csak azt nem, mikor. Majdnem féltávnál aztán rájövünk, hogy mivel állunk szemben, illetve mit is csinál a címszereplő tudatmódosító.
A sejtetést, nyomasztást felváltja a tudományosabb fantasztikum, és bár szó nincs róla, hogy Bensonék a kvantumfizikáról tartanának előadást, ám ahova kifuttatják a drog hatását, az kifejezetten kreatív. Más kérdés, hogy a tabletta működésének szabályrendszere nem minden esetben világos, valamint a "tripek" kivitelezése sem mindig a leglogikusabb, még ha vizuálisan abszolút rendben is vannak. Rengeteg dologról szólhatott volna a Synchronic, és érezhető, hogy a rendezők újfent kísérletezős kedvükben voltak. Ez sokszor remekül sült el, míg máskor kevésbé. A drámai szál, amikor megkapjuk, hatásos, de akár Danny családja, akár Steve személyes tragédiája kaphatott volna nagyobb teret. Ez utóbbi karakter idővel abszolút főszereplővé lép elő, drogos utazásai pedig egyre izgalmasabbá teszik az összképet, a már említett dráma kárára. A zárás fordulata bár kiszámítható, a maga lírai módján mégis működik, s kétségtelenül szép epilógust kapunk.
Anthony Mackie és Jamie Dornan párosa remek, mindketten bizonyítják, hogy képesek mélyebb alakításokra, Mackie, szerepéből adódóan nagyobb teret kap, de egyiküknek sincs oka szégyenkezni.
Furcsa hibrid a Synchronic, mely egyrészt tökéletesen illik a rendező duó életművébe, mégis, kicsit kiforrottabb és komplexebb kivitelezéssel mestermű lehetett volna. Megvannak a bosszantó hibák, de az ötletes sztori, a vizuális megoldások, illetve a remek hangulat gondoskodnak róla, hogy a film nézesse magát és egy emlékezetes, sötét tónusú utazásban részesítsenek. Benson és Moorhead stílusa és mesélői vénája még bőven fejleszthető, de a hozzájuk hasonló autentikus látásmódú filmesekre hatalmas szükség van manapság. Ezt szerencsére mások is kezdik észrevenni, a Marvel Holdlovag sorozatát (ahol rendezőként ténykednek) pedig már miattuk is érdemes lesz nézni.
