Azonnal egy vallomással kell kezdenem - bár ahogy olvasgatom, nem vagyok egyedül - én sem rajongtam Ridley Scott 1982-es Szárnyas fejvadászáért, mert bár vizuálisan és hangulatában elképesztő, igazi stílusteremtő művet alkotott a mester, addig a történet igen vékony volt és a pókerarcú szereplőkkel sem igen tudott az ember azonosulni. Hatása azonban vitathatatlan, számtalan nagyszerű sci-fi merített belőle ihletet. Az a nagyon jó hírem van viszont, hogy ami Scottnál kimaradt, azt Denis Villeneuve kategóriákkal magasabban hozta. Mindeközben hű maradt az eredeti hangulatához és látványvilágához, mégis egy letaglózó, eredeti alkotást tett le az asztalra a Sicario és az Érkezés után újfent.
30 évvel Rick Deckard (Harrison Ford) kalandjai után járunk, akinek szárnyas fejvadászként az volt a feladata, hogy a fellázadt és szökött replikánsokat - az emberektől igen nehezen megkülönböztethető, rabszolgaként tartott androidokat - felkutassa és kiiktassa. 2049-ben már korszerűbb modellekkel dolgoztatnak, akikkel kevesebb a probléma, de a korábbi, hosszú élettartalmú típussal továbbra is meggyűlik az emberiség baja, ezért a szárnyas fejvadász szakma továbbra is létezik.
Ezúttal 'K' (Ryan Gosling) nyomozását követhetjük útján, aki olyan felfedezést tesz, amely fenekestül fordíthatja fel a világ aktuális társadalmi berendezkedését. Ennél többet bűn lenne leírnom, mert már a film első negyed órája is olyan izgalmas történetelemekkel van tele, amelyek miatt tökéletesen érthető, hogy a rendező személyes üzenetben kérte nagyon-nagyon szépen a korai vetítések résztvevőit, hogy az égvilágon semmit ne áruljunk el a cselekményről.
Az átmenet a régi film és az új között olyannyira sima és természetes, hogy azt tanítani kellene. A jelenkor technikai és ízlésbeli elvárásainak magasan megfelelő látványvilágot és zenét kapunk, ugyanakkor a rendező megőrzött olyan lényegi elemeket - a nyolcvanas évek minden esetleges kínosságát messze magunk mögött hagyva -, amelytől azonnal "otthon" érezzük magunkat ebben a megalomániájában és meddőségében egyszerre lenyűgöző és végtelenül nyomasztó disztópiában.
A látványvilág annyira káprázatos, hogy szinte majd minden statikus beállítást ki lehetne nyomtatni egy falnyi printre, hogy leesett állal bámuljuk, de még ennél is nagyobb öröm, hogy a szereplők érzelmi motiváltsága és útja legalább ennyire gazdag. Ryan Gosling karakterét például úgy tudjuk teljes mértékben elkötelezetten követni, hogy a színész egészen minimális mimikával operál - ennek ugye meg van az az előnye, hogy pompás katarzist lehet belőle kihozni, amikor végre többet enged meg magának. Elgondolkodtató az is, hogy melyik szereplőtől kapjuk a legtöbb gyengédséget és empátiát. Az antagonisták könnyedén belecsúszhattak volna a klisékbe, ehelyett érdekesek tudtak mindvégig maradni, ahogy maga a cselekmény is.
Sokakban felmerülhet, hogy vajon szükséges-e megnézni az 1982-es film valamely verzióját, mielőtt moziba megyünk. A rendezőnek alapvetően az volt a célja, hogy ne zárjon ki senkit a film élvezetéből, és minden, amit tudnunk szükséges a korábbi eseményekről, okosan és megfelelő időpontokban megosztásra kerül. Sőt, ami Deckard személyiségét illeti - ha már Scott elfelejtette megrajzolni -, Villeneuve csodásan megalkotja szinte a semmiből.
A rendező már korábbi filmjeiben is bebizonyította, hogy nagyon ért a csendes, kívülről és belülről egyszerre ható feszültség felépítéséhez és fenntartásához. A felmerült filozófiai kérdésekre bőven hagy időt, a film 163 perces játékidejét azért meg fogjuk érezni. Végül azonban nem csak azért nem tudjuk viharosan elhagyni a mozitermet, mert a rengeteg magyar nevet böngésszük a stáblistán, hanem mert szükségünk van arra a pár percre, hogy újrabootoljunk. Voltak egyébként rengetegen a nézőtéren, akiknek még ennél is több idő kellett, amit tökéletesen meg tudok érteni, miután a film minden értelemben maga alá gyűrt az IMAX vászon tövében. Mindezek mellett azt is ki kellett pihenni, hogy Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer zenéje a zsigereinkből készült kiszakadni, fizikailag is rásegítve, hogy átérezzük a szereplők belső kínjait.
Philip K. Dick regénye cselekmény szempontjából tényleg csak alapja volt a Szárnyas fejvadásznak, de a 2049-ben játszódó folytatás immár lelkületében is igazán méltóan dolgozza fel a sci-fi írólegenda gondolatait. Mindig nagyon izgalmasnak találom, amikor egy, a valódi életünktől elrugaszkodott történet szereplőiben olyan univerzális témákat ismerhetünk fel, amelyek mindannyiunkat meghatároznak, mint pl. az identitásunk, szerepünk a társadalomban vagy akár életünk célja. Az én szótáramban a jó film olyan, mint a Szárnyas fejvadász 2049: a tökéletes kivitelezés mellett már a megtekintése közben is elgondolkodtat, bőven ad emészteni valót a jövőre nézvést is, több szempontból megközelítve pedig újabb és újabb felismerésekhez vezet.