Újabb hét, újabb horror, de a műfaj rajongóinak egyelőre nem sok örömben volt részük. Démoni medencék, gonosz plüssmackók és zsákfejű boszorkányok után most egy apácás produkcióval igyekeznek borzongatni az embert, mely szintén minden, csak nem új keletű. A nagy számok törvénye alapján csak megtörik lassan a rossz sorozat, melynek a Szeplőtlen lehet az első állomása.

A fiatal Cecilia nővér (Sydney Sweeney) Amerikából egy olaszországi kolostorba költözik, ahol egy eskütétellel végleg Isten szolgájának vallhatja magát. A lány úgy érzi, új otthonra talált, de az idillt egyre több baljós dolog töri meg, amik arra engednek következtetni, hogy a hely falai sötét titkokat rejtenek.

Sydney Sweeney szépen építi a karrierjét, számos műfajban kipróbálta magát több-kevesebb sikerrel. Bizonyította, hogy képes remek alakításokra és az elhivatottságát sem értheti panasz. A Szeplőtlen például nem készülhetett volna el nélküle. Még 2014-ben jelentkezett a főszerepre, de a film sokáig parkolópályán állt. A színésznő végül producerként vette szárnyai alá a művet, írót és rendezőt talált, a forgalmazási jogokat pedig eladta a Neonnak. Becsülendő, de vajon a végeredmény megérte a belefektetett energiát?

A hangulatos és erőteljes nyitány után megismerjük hősünket, aki mindenre bájosan rácsodálkozik. Kezdetben nem tudjuk, miért választotta ezt az utat, de így boldog. Michael Mohan rendező lassan építkezik, sokáig csak sejtet, árnyékban tart. Sorjáznak a kérdések és Ceciliával egyetemben nem sejtjük, mi állhat a háttérben. A nővérek közt akad ellenséges és cinikus is, de egyedül a főhősre vár, hogy választ találjon a miértekre. A váltás nagyjából a film felénél következik be, más megvilágításba kerülnek a látottak, a konfliktus új irányt vesz. A megoldásra továbbra is várni kell, ám a misztikumot remek érzékkel adagolják, a nézőt érdeklik az ok-okozati összefüggések és kíváncsi, mire megy ki a játék. Mohan eközben horrorklisékkel játszadozik, előszeretettel próbál ijesztegetni, ami helyenként képes hatást kiváltani, sokszor azonban csak elcsépelt sablonokra futja. Talán ez a Szeplőtlen legnagyobb problémája. Igyekszik megmaradni plázahorrornak, hogy eladhatóbb legyen a kommersz piacon, holott ennél sokkal több van benne.

Akkor működik igazán, amikor az atmoszférára épít, a helyszín pazar, a zene kiváló és mind kulcsszerepet vállalnak abban, hogy ez a titkokkal övezett izolált közeg működőképes legyen. Persze messze nem tökéletes, amikor revelációra kerül sor, az elég felszínes, Cecilia előélete, szerepe a történetben lehetett volna komplexebb, a motivációk noha érthetők, nem elég megalapozottak, ezeken nem ártott volna még dolgozni írói szempontból. Szerencsére az összkép kompenzál annyira, hogy a mérleg nyelve a pozitív irányba forduljon. A vérmennyiség emberes, olykor igen erőszakos a film, témáját tekintve pedig különösen bevállalósnak bizonyul. Akárcsak az utolsó harmad, mely kellően feszült tortúra elé állít, hogy a zárással bevigye a kegyelemdöfést. Sweeney színészileg is pazar, de maga a tudat, hogy mi történik az epilógusban adja meg az igazi gyomrost. Itt nyer értelmet igazán, hogy a film nem feltétlenül a nagyközönségre lett szabva, mert ezt kevesen mernék meglépni a műfajon belül. Már csak emiatt is le a kalappal a stáb előtt.

Bőven akadnak hibái, lehetett volna következetesebb, illetve a műfaji sablonok erőltetése sem vált az előnyére, de a Szeplőtlen így is toronymagasan kiemelkedik az eddigi pocsék horrorfelhozatalból. Meglepően bátor, ambiciózus, láthatóan mer és akar eltérni az átlagtól, amikor pedig sikerül neki, akkor minden zsánerrajongó elégedetten csettinthet. Külön üdítő, hogy végre nem a milliomodik démonos marhaságot próbálják lenyomni az ember torkán. A tendencia tehát javul és a Szeplőtlen ékes példája annak, hogy sokszor egy kidobott projektben sokkal több van, mint azt elsőre feltételeznénk.