Szerelem a végzetem - Kritika

Vadiúj filmje - mely a romantikus komédia műfajába tevődik - egy arrogáns, cinikus férfi és egy halott férjét évek óta gyászoló, jószívű nő kapcsolatát meséli el. Megspékelve az egészet a bántóan tipikus és ezerszer látott "nagyapa-egyedül-marad-pár-napra-unokájával"-mellékszállal. Mindezt egybevetve nem kétlem azt, hogy ebből a sztoriból mondjuk a nyolcvanas vagy kilencvenes években Reiner egy szórakoztató filmet tudott volna rendezni (mondjuk, ha ráadásul a néhai, zseniális Nora Ephron szállította volna a forgatókönyvet), de az is biztos, hogy ilyenkor semmi értelme a múltba révedni és "mi lenne ha"-ból várat építeni, hiszen azt kell nézni, hogy jelen esetben milyen filmet kaptunk. Még akkor is, ha a végeredmény szomorú. Először is, a legfőbb baja a Szerelem a végzetem-nek (nyilván az értelmetlen magyar cím mellett), hogy hiányzik belőle a próbálkozás bárminemű jele. Romantikus komédia akar ugye lenni, de gyakorlatilag ebből a kettő összetevőből egyik se nagyon van benne. Igazán jó viccnek nyoma sincs, legfeljebb egy félmosolyra futotta olykor, ahogy őszinte, átélhető romantikát is nagyítóval kell keresni, nincs benne olyan, aminek láttán legalább össze lehetne bújni a mozi sötétjében szívünk szerelmével.

Nem is csoda hogy mindezek hiányoznak, hiszen eleve maga a forgatókönyv szörnyen összecsapott és félkész; a játékidő előrehaladtával az események két fordulatszámmal gyorsabban pörögnek, ám ennek az ára az, hogy sok fontosabb dolgon csak úgy átsiklik a film (például Douglas karakteréből minden átmenet nélkül lesz jófej nagyapa, illetve a fiával való kapcsolata is hipp-hopp megjavul). Átmenet híján pedig képtelen voltam átérezni az érzelmeket, érzéseket, melyeket közvetíteni próbált a film.Tessék-lássék módon van az egész felépítve, mintha legalábbis a rendező elvesztette volna érdeklődését, vagy elfeledkezett volna még pár jelenetről. Bizonyos fajta vigaszt nyújtanak a színészek: Douglas - aki világéletében arrogáns faszfejeket alakított - hozza a formáját, ahogy Diane Keaton is kellemes alakítást nyújt, pluszban pedig még azt is bebizonyítja, hogy az énekhangja sem utolsó. Kettejük párosa jól mutat a vásznon és valamiféle kémia is működik, de ez csak minimálisan tudja kompenzálni a forgatókönyv és rendezés-beli hibákat. Egy megfelelő filmet kellett volna a hátuk mögé rakni és akkor stimmelne minden, de így csak egy óriási hiányérzet marad. Bárminemű katarzis híján maradunk, ami pedig elengedhetetlen lenne egy ilyen jellegű produktumnál.

Pedig esküszöm, lehetett volna ebből egy jó film. Ha megírják. Ha megrendezik. Ennyi kellett volna. Nem számít, hogy a történetet láttuk már, néha jó az ismerős, néha jólesik olyat látni, ami nem okoz túl nagy meglepetéseket. Ez azonban fércmunka, félszívvel elkészített langyos, felejthető semmiség, amit azon nyomban el is felejtünk, mihelyst kiléptünk a moziból. Csak azt konstatáljuk, hogy se nem nevettünk jóízűeket, se nem melengette meg a szívünket, így nézve pedig feleslegesen ölték bele ezt a sok tehetséget. Akárhogy is nézzük, a Harry és Sally direktorától ennél sokkal, de sokkal többet várunk. https://www.youtube.com/watch?v=-v6ncWXRGGc

Oldalak: 1 2