Andrey Zvyagintsev filmje nem kegyelmez, azt hiszem, ezt jó előre le kell szögezni. Erősen kételkedem persze, hogy bárki is egy rózsaszín ködbe burkolt történetre számítana, miután vetett egy pillantást a címre: Szeretet nélkül. Zvyagintsev filmje egy házasság romjain kezdődik és az elemi boldogság hamvaiba hull vissza. Zhenyiával és Borisszal indítunk. Két nyomorodott lélek. Valaha talán házasságuk boldog volt (bár ehhez a gondolathoz társítok némi kételyt), mára már biztos nem az. Egymás társaságát jobbára ki nem állhatják, de ami esetünkben igazán kulcsfontosságú, az a valami, ami visszavonhatatlanul összeköti őket egy örök életre, feleannyi szeretet, negyedannyi törődést sem kap. Közös gyermekük, a tizenkét éves Alyosha csendben tűri ezt. Szót fogad, ha elküldik a szobájába. Keservesen zokog a sötétben, mikor meghallja, amint szülei arról beszélnek, hogy tulajdonképpen egyikük se igazán akarja őt. Isten hozott a közöny világában!
Zvyagintsev nem siet sehová. Kését lassan forgatja bennünk, szenvedésünk elnyújtott, feloldásra pedig ne is számítsunk. Kamerája ráérősen mocorog és mutatja meg egy túlnyújtott házasság maradványait. Kihasználja az időt arra, hogy megismertesse velünk a szülőket, a totális közönyük mögött megbúvó embert. Az érző embert. Próbálja feltárni az okokat. Nem próbál szimpatizálni, túlmagyarázni, objektív marad és amennyire lehet, távolságtartó. Egy anya, aki saját állítása szerint gyermeke végig csak teher volt számára. Ez van, nem tud mit tenni. Egy apa, aki pedig leginkább csak attól tart, hogy a klasszikus családmodellt szem előtt tartó munkahelyéről szépen kipenderítik, ha megtudják, megromlott a házassága. Mindketten tovább lépnének a másiktól, amikor kisfiúk eltűnése felkavarja a dolgokat. Elrabolták? Vagy megszökött? Nem tudjuk. Az igazság az, hogy senki nem tudja. Keresésére indulnak, hiszen mégis a vérük, a felelősségük. A rendező részleteiben mutat: keresés az erdőben, egy elhagyott, leégett gyárépületben, az antipatikus mamánál. Élet sehol, vagy csak apró nyomokban. A fiú? Nyoma veszett - talán mindörökre. Hogy miért? Talán a szeretet hiánya. Talán más. Amit azonban maga után hagyott, kellőképpen rányomja bélyegét egy egész életre a két szülőre.
Fájdalmas film a Szeretet nélkül, mondhatni brutális. Reménytelenség és tátongó üresség filmje ez. Azé az ürességé, amit képtelenség betölteni, azé a reménytelenségé, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz. Két elfuserált ember filmje ez, akik nem tanultak meg eléggé szeretni és ez - akárhogy is nézzük - kőkeményen visszacsapott rájuk. A két főszereplő (Maryana Spivak és Aleksey Rozin) játéka kellően naturalista, rettentő intenzív, vagy épp - főleg a férjet alakító Rozinról mondható ez el - a maga rezignáltságában rendkívül nyugtalanító. De ami legérdekesebb, hogy Zvyagintsev magát a fiút kevéssé szerepelteti: nem véletlenül, hiánya, illetve az őrajta lecsapódó szeretethiány az, ami meghatározza a film hangulatát, az eseményeket és a szülők viselkedését. Ennek megfelelően az a rövidke idő, amit a vásznon tölt, hosszasan ott rezonál a későbbiekben. Nem csak a házaspárban, de bennünk is. Intő jelként, hogy ideje megtanulnunk szeretni. Ideje megtanulnunk törődni a másikkal és nem csupán önös érdekeinket figyelem előtt tartani. Az Oscar-mezőny egyik - különösen - fontos filmje ez, ami teljesen megérdemelten vinné haza azt az aranyszobrocskát.