Közhely, vagy sem, mostanra talán ki lehet jelenteni, hogy M. Night Shyamalan visszatért. Vagy legalábbis az életjeleit mutatja. Az ezredfordulón új Spielbergnek és Hitchcocknak kikiáltott rendező (stílusát tekintve inkább az utóbbi) a Lány a vízbennel, de egyesek szerint már A faluval óriási lejtmenetbe kezdett, amelynek mélypontját léghajlítók és a Smith-família családi mozija jelentette. Ezek után nem csoda, ha a sokáig Oscar-várományosnak tartott direktort az utóbbi években inkább valahol az Arany Málna környékén keresgélték a nézők, ezért is számított kellemes meglepetésnek előző munkája, A látogatás, amely már egyfajta visszatérés volt a jól bevált recepthez (csattanóra épülő cselekmény), mindemellett Shyamalan a found footage horrorral nem kevés szorongást váltott ki belőlünk, amint azon kaptunk magunkat, hogy az öregségtől, az elmúlástól viszolygunk. A Széttörve két órája alatt ismét a hátunkon kúszik végig a borzongás, aminek okát úgy hívják, hogy James McAvoy.
Shyamalannak egyértelműen jót tett, hogy visszatért a gyökerekhez, és bevált trükkjeivel rendre él is. A koncepció persze számos buktatót rejt magában: egy többszörösen hasadt személyiség foglyul ejt három lányt, akik közül kettő megpróbál ésszerű (értsd. a dramaturgiai elvárásoknak megfelelő) keretek közt kitörni a fogságból, míg a harmadik, Casey (A boszorkányból ismert Anya Taylor-Joy most is remek) múltbeli események hatására inkább igyekszik sokkal óvatosabb lenni. Megpróbál élni a kínálkozó lehetőséggel, hiszen helyzetük nagyban függ attól, hogy adott pillanatban a férfi 24 személyisége közül - aki(k) iránt egy doktornő is élénk érdeklődést tanúsít - melyik kerekedik fölül.
A film buktatója pont főszereplőjében rejlett, hiszen nagyon könnyen elcsúszhatott volna rajta a nagy "Come Back". Lehetett volna túlontúl harsány Barry/Kevin/Dennis/stb. figurája, ahogy ebből fakadóan a helyzet abszurditása is felülírhatta volna a suspense-t. Shyamalan és McAvoy tehetségét dicséri azonban, hogy sokszor vészesen közel kerülnek ezek mezsgyéjéhez, mégsem lépik át. Előbbi mindig időben rántja vissza a kormányt, utóbbitól pedig nem csak a két óra alatt, hanem még jóval a moziból kijövet után is sikítófrászt kapunk, ha csak eszünkbe jut. A skót színész eddig is remekelt, ha hagyták érvényesülni, Shyamalan pedig jó érzékkel hagyta kibontakozni. McAvoy alakítása csak a legnagyobbakhoz mérhető, karakterét/karaktereit pedig egyszerre féljük és szánjuk.
Az viszont vitathatatlan, hogy Shyamalan hiába tért vissza régi önmagához, túlzottan beleszeretett a saját alapanyagába. A második felére lendületét veszti a film: húsz percet simán kilehetett volna vágni belőle, a szimbólumrendszere már-már veszélyesen didaktikus, és rendkívül veszélyes terepre merészkedik, aminek feloldása - vagy inkább magyarázata - sokakat fel fog bosszantani, de valószínűbb, hogy inkább az állunkat keressük valahol a popcornos vödör alján.
Eme írás buktatója, hogy képtelenség úgy írni érdemben a filmről, hogy ne rontsam vele a filmélményt. Ezért legyen elég annyi, hogy aki szerette Shyamalan korai filmjeit (és itt most nem a Stuart Little kisegér forgatókönyvére gondolunk), annak kihagyhatatlan, akik pedig szeretnek borzongani és meglepődni - amelyet egyre ritkábban tehetünk meg, különösen egyszerre - azoknak pedig azért okoz maradandó élményt. Shyamalan újra ott van, ahol lennie kell, és reméljük most már nem merészkedik alá a celluloid pokol bugyraiba, mert azzal minket juttatna tudathasadás közeli állapotba.