Andrew Dominik nem a legtermékenyebb rendező. 22 év alatt mindössze a negyedik nagyjátékfilmje lát napvilágot, bár az is tény, hogy mindegyik alkotása emlékezetes ilyen-olyan okok miatt. A Chopper, a Jesse James meggyilkolása és az Ölni kíméletesen után nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy képernyőre álmodja a legendás Marilyn Monroe életét. A direktor tartja a tendenciát, mert a végeredmény maradandó, de az is biztos, hogy az idei év egyik legmegosztóbb darabja lesz a Szöszi.

Norma Jean (Ana de Armas), ismertebb nevén Marilyn Monroe maga a megtestesült amerikai álom. Viszontagságos, sok szenvedéssel tarkított gyermekkora után hamar felfedezték, modellkedni kezdett, majd sikeres színésznő lett belőle. Hatalmas szerepe volt a szexuális forradalom kirobbantásában, igazi jelenségnek számított, még ha be is skatulyázták a buta szőke szerepkörbe. Háromszor ment férjhez, majd 36 éves korában, gyógyszer-túladagolásban hunyt el. A csillaga azóta is fényesen ragyog, de ez a film sokkal inkább egy sötét utazásra invitál, egy zavart nő elméjébe.

Dominik esetében számítani lehetett rá, hogy nem egy klasszikus életrajzi produkcióval lesz dolgunk. A 166 perces játékidő, illetve a legmagasabb korhatárbesorolás is érdekes előjelnek bizonyultak és jól mutatták, hogy nem árt felkészülni valami különlegesre.

A nyitány a kislány Norma mindennapjaiba enged betekintést, de nagyon hamar rá kell eszmélnünk, hogy édesanyjával nincs minden rendben. Majd ugrunk egy nagyot az időben, hősünk már megalkotta a Marilyn névre hallgató alteregóját, sikeres lett, az élete mégsem boldog. Elkeseredetten vágyakozik az apja után, akit sosem ismert, párkapcsolataiban is erre éhezik, illetve egy gyerekre, hogy végre normális családja lehessen. Dominik erre a két aspektusra fókuszál leginkább, mellyel eléggé meglepett. Úgy hittem, hogy a Szöszi inkább lesz egy, a modern show-bizniszre is reflektáló médiakritika a főhős szemén keresztül, s egyúttal görbe tükör a régi Hollywoodnak. Természetesen ez a perspektíva sem marad ki, de közel sem kap akkora figyelmet, mint a korábban említett két elem. Az mindenesetre átjön, hogy milyen volt Monroe-nak lenni és mi kellett a hírnévhez. Átélhető a frusztrációja, hogy senki sem színésznőként, csak egy darab húsként tekint rá, amiből mindenki akar egy szeletet.

Az álomgyár felépítette a buta szőke aranyásó sztereotípiát, melynek károssága a mai napig kitart. Itt jön elő a főszereplő kettőssége, amiből szépen körvonalazódik, hogy Norma egyáltalán nem így tekint magára, míg Marilyn lubickol a reflektorfényben. Más kérdés, hogy ennél tovább nem megyünk, a morális vívódás és a művészi önkifejezésre való törekvés helyett eltávolodunk a szakmától, pedig szívesen néztem volna még ezt a szálat. Helyette újra középpontba kerül a család, az apa és a gyerek kérdéssel. A vágy a szülőfigura után egy idő elteltével repetitívvé és túlságosan is szájbarágóssá válik, sőt koncepcionálisan sem értem, miért e köré épül a film. Az anyaság témája más tészta, sokkal erőteljesebb és gyomorba vágóbb, ám Dominik nem mindig jó arányérzékkel használja ezeket a jelenetek.

Norma kettős személyiségét szerencsére frappánsan megragadta, olyannyira, hogy a főhős zavart elméjében érezzük magunkat, az olykor rémálomszerű, horrorba illő szekvenciákkal. Itt muszáj kitérnem a technikai részre. A Szöszi félelmetesen jól néz ki. Olyan vizuális megoldásokat és képi áthallásokat látunk, hogy a lélegzetünk is eláll. Parádés például az édeshármas kivitelezése, de a színekkel, fényekkel és a képaránnyal is mesterien játszik Chayse Irvin operatőr. Nem mehetünk el szó nélkül Ana de Armas alakítása mellett sem, akinek a karrierje szintén maga az amerikai álom. Kubai bevándorlóként most egy igazi ikont kelt életre vibráló jelenségként. Egyszerre gyönyörű, fájdalmas és zaklatott figurát hoz, kifogástalanul.

A Szöszi nem könnyű menet. Még csak életrajzi filmnek is nehéz nevezni, sokkal inkább egy fikciós dráma, valós alapokkal. Stílusából adódóan borzasztóan meg fogja osztani az embereket, az explicit szexualitás is kicsaphatja a biztosítékot, holott ezek a dolgok nagyon is adják magukat. Ellenben az érzelmi ingadozások, hullámvasutak, csúcspontok zavaró módon hiányoztak. Dominik műve végtelenül nyomasztó, egyenletesen depresszív és tele van melankóliával. Biztos vagyok benne, hogy mindez tudatos alkotói döntés, és az árnyoldalak kulcsfontosságúak, de ennek a sötét alagútnak a végén nem ragyog az a csillag, amit Marilyn Monroe-nak hívnak.